Este fél tizenegy magasságában értem pénteken a rókusi Tescoba, testvéremmel mentünk vásárolni. Hogy miért ilyen későn? Gondoltam nem árt az elővigyázatosság, ilyenkor biztosan kevesen vannak. Óriási tévedtem. Becsléseim szerint legalább 1-200 ember vásárolt éppen odabent, amikor betoltuk bevásárlókocsinkat a húsvéti csokoládékkal elárasztott sorokra.
Volt néhány dolog a listánkon, átlagosak, semmi különös: kétszáz kilogramm liszt, százharminc kilogramm cukor… viccelek csak. Konzerv mondjuk valóban volt a listán, úgyhogy némi bolyongás és kesudió után arra vettük az irányt. Babkonzervet szerettem volna venni, néhányat, de amikor odaértünk, pont egy középkorú nő pakolta az utolsó hármat a már így is roskadozó kocsijába. „Nem tudom hogy fog ez mind elférni otthon” – fordult lányához egy pillanatra, majd ösztönvezérelten ragadt a borsókonzervek felé. A sor tele volt, alig fértek az emberek, holott már jócskán késő este volt. Odaszóltam a testvéremnek: elviszik az utolsó babkonzerveket, majd azon tűnődtem, vajon ha kértem volna egyet, adott-e volna, vagy amazonként áll ki a frissen vadászott préda felett és üldöz el. Nem kértem, nem derült ki.
Összefutottunk azzal a kedves árufeltöltő lánnyal, akivel legutóbb, két héttel ezelőtt találkozunk. Akkor voltak az első nagy lerohanások még Budapesten, és megnéztük, mi a helyzet Szegeden. Voltak üres polcok, mondta is, hogy durva a helyzet, de most már kifejezetten azon a véleményen volt, hogy ez még sokkal de sokkal durvább. „Ilyen későn? Általában ki van halva az egész hely, ezért is vagyok mindig éjszakás” – mondta, miután megkérdeztem, egy átlag péntek este milyen a forgalom.
Szerencsére, néhány másik tétel beszerzését követően rábukkantunk egy az üzlet közepén árválkodó szállítókocsira, ami telis-tele volt babkonzervekkel. Még nagy vörösbabos is volt, kettőt le is halásztam a torony tetejéről, majd mentünk tovább. Vettem mascarpónés jégkrémet, nagyon finom, aztán visszaraktam, hogy azért mégse kéne ilyet zabálni.
De nem is ez a lényeg, hanem hogy mennyien voltak. Fél éjfél körül hagytuk el a nagy város nagy éléstárát, és még ekkor is folyamatosan mentek be emberek. És nem csak emberek maguk, családok. Kinyitottam a kicsi kék kocsim ajtaját, beültünk, és ekkor megláttam, a mellettünk álló családi egyterűben hátul négy kisgyerek ücsörög. Várják anyát és apát, akik épp bent rohangálnak le-föl, hogy mindenből jó sokat vegyenek.