Érdemes mögé gondolni mindannak, ami jelenleg a Brexit körül zajlik. Itt már nem csupán Nagy-Britannia kilépéséről van szó, hanem a demokrácia legfontosabb értékeiről és egyben gyenge pontjairól, (kezdődő) válságáról.
A briteknél uralkodó politikai bizonytalanság ékes példája annak, hova vezet(het), ha populista lózungokkal tömik meg az emberek fejét. A népszavazás statisztikai adatai egyértelműen kimutatták, hogy a minél idősebb és/vagy a minél alacsonyabb képzettségűek körében egyenes aránnyal nőtt a kilépésre voksolók száma. (A 8 általánost sem végzők közel 75 százaléka a kilépésre szavazott, miközben a diplomával rendelkezőknek csak az egyharmada voksolt így.)
A szavazatok megoszlása kor és iskolázottság szerint. Forrás: Wikipedia.
Jól lehet, az idősebb generációnak egy olyan korban kellett felnőnie, ahol nem volt még olyan magától értetődő dolog a tanulás, mint manapság. De akkor jön a kérdés: hogy is várható el, hogy felelős döntést hozzanak egy ilyen horderejű kérdésben, ami nem csak saját magukra és az országukra, de minimum egész Európa (de akár a világ) gazdasági és politikai életére kihatással lesz? (Például, hogy a szélsebességgel feltörő Kínával és Indiával Európa csak együttesen képes felvenni a versenyt.) És itt érkezünk meg a „Nagy Dilemma” egyik feléhez.
Jómagam egyértelműen a demokrácia híve vagyok, azonban a hibákat észre kell venni! Az internetnek köszönhetően olyan társadalmi rétegek előtt nyílt meg a világ (ami nem baj), és váltak ez által potenciális célpontjává a politikai trash-nek, amelyek nincsenek felkészülve ennek kritikájára, értékelésére. Ezzel egy olyan réteg „jelent meg” a politikai életben, amely eddig inaktív volt, és amelyet a közvélemény-kutatók sem tudtak mérni, mivel elutasították a válaszadást. Ezt láttuk Trump megválasztásakor és a Brexit-szavazáskor is. Azonban ők is teljes jogú tagjai a társadalomnak, azonos értékű szavazati joggal – és ez így van rendjén.(?)
A „Nagy Dilemma” másik fele pedig, hogy úgy tűnik, Nagy-Britannia sehogy sem akaródzik elhagyni az Európai Uniót és ezzel a demokrácia legfontosabb vívmányát és alapkövét rúgják fel: a népszavazást, melyen keresztül a nép közvetlenül tudja gyakorolni hatalmát. Az alapállás szerint, amiről érvényes népszavazás születik, az a döntés a Parlamentre nézve kötelező érvényű. A Brexitről pedig érvényes népszavazás született, a Parlament mégis többszörösen megvétózta – igaz, „csak” a mikéntet. A népszavazás óta már a harmadik miniszterelnöküket „fogyasztják” a britek, és a dolgok jelen állása szerint nem úgy fest, hogy Boris Johnson túléli a dolgot. (Magyarországról nézve pedig különösen érdekes az a jelenség, hogy a „szekértábor” logikát a brit parlamentben egyes honatyák képesek háttérbe szorítani, hogy a valódi elveik szerint járjanak el, még akár saját politikai karrierjük kárára is.)
David Cameron a Brexit-szavazás másnapján bejelentette lemondását. Az őt követő Theresa May három éven át próbált keresztül vinni a szavazók akaratát, eredménytelenül. Johnsonon a sor?
Érdemes tehát elgondolkodni egy pillanatra, merre is tartunk: az említett dilemmák megreformálhatják-e a demokráciát, vagy egy éppen kezdődő nagy politikai rendszerváltás elején vagyunk, mely bizonyos szempontok alapján korlátozza az állampolgárok jogait és előbb-utóbb újra valamilyen cenzushoz köthetik a választójogot? Vagy kitarthat-e még a jelenlegi rendszer egy 30-40 évet, mire mi lépünk nagyszüleink helyébe, és addigra elmondható lesz, hogy általánosan magas(abb)an képzett az ország(ok) teljes lakossága?
Ezek a kérdések sokkal többről szólnak, mint Nagy-Britannia kilépése az Európai Unióból.
Nyitókép: Tamara Menzi / Unsplash