Az elmúlt hetekben pár alkalommal előkerült a függetlenség, mint újságírói attitűd kérdése. Az elmúlt évek kérdésfelvetéseihez képest ez annyiban képvisel most más minőséget, hogy személyemben is érintett lettem, s mivel lehetőségeim engedik, a kérdéskör körbejárása mellett döntöttem. Nem csak a különböző médiák felől, pro és kontra állandó jelleggel érkező megbélyegzés, kacér mosolyok mögűl demagóg módon érkező különféle jelzők váltak így érdekessé, hanem, hogy a komment mező is, jobbára permanens módon látszik megvallani azt, hogy ilyen, hogy független és objektív sajtó márpedig nem létezik. Ha nincs is, szükség azért volna rá?
Az elmúlt tíz év legfontosabb eseményének a magyar sajtó történetének szempontjából a Kötöttfogás 2019. március 13-ai adását tartom. Persze itt már jöhet is a konnotáció, hogy ezen sorok szerzője kinek a pénzén és kinek a pártján állva vallja meg szervilizmusát, s ölti magára a független jelzőt, mint Andersen császára új ruháját. De a műsorban történtek ennél fontosabbak.
Ez volt ugyanis a második alkalom, amikor a műsor Bencsik Gábort, a Magyar Krónika főszerkesztőjét látta vendégül, aki köztudottan a jobboldali média berkein belül tevékenykedik, és a még Echo tévén futó Sajtóklubnak is beugró szereplője volt. Vitázni jött, s bár a műsor pár helyen a Saller című “közéleti szamizdat” hangulatát idézte kiabálásaiban, a műsorvezető Dévényi István minden alkalommal megkísérelt úrrá lenni a káoszon. A lehető legnagyobb vehemenciával kelt a vendég mondandójának védelmére, vagyis állt ki amellett, hogy elmondhassa amit gondol akkor, amikor egyszerre ketten próbálták belefojtani a szót, s eddig nem tapasztalt megértéssel viseltetett a kormánypárti újságíró irányában. A műsor végén ki is fejtette ezzel kapcsolatos filozófiáját, mely a másik megértésére és arra irányul, hogy megkíséreljük megkeresni az ellenkező fél igazának forrását.
Ez a megnyilatkozás egy mélyen 21.századi attitűdöt takar. Itt már nem a sérelmekre és traumákra épített identitás próbál érvényt szerezni magának, és nem is a stabil hátország biztonságából bújik elő a gyalog alkalmi “Nem ér a nevem!” felkiáltásokat tenni. Ez a hozzáállás egy mélyen humanista álláspontot tükröz, mely monszun módjára lenne képes elmosni a szekértáborok közötti határokat. Ha hagynánk. De nem hagyjuk, mivel a 20. századra kötött erőműveink még most is szépen hozzák a hasznot, s bár a posztmodern korszellem kanapé kényelme néha szabotálja is a munkájukat, a kényelem feladását nem éri meg a változás lehetősége.
Sokkal könnyebb így, a világot pólusok között tartva kalitkában, hiszen ily módon értelmezésébe komolyabb energiákat nem kell fektetni. Nem kell figyelembe venni az emberi tényező törékenységét, közösen keresni traumáinak feloldását, hiszen csak a gonoszság és az érdek az, ami működik a másikban. Fogyasztóként elég előrecsomagolt ideológiák segítségével elhelyezni magunkat, de mivel a narancs, a vörös, a zöld, a kék és a lila előfizetés (remélem egy színt sem hagytam ki) a közösséghez való tartozás érzete és a kialakuló érzelmi kötődés szavatolta hűségidő mellett más, feláras szolgáltatásokat is takar, identitásunkkal és alapvető kritikai attitűdünkkel is fizetünk.
A kényelem persze előbb vagy utóbb normává válik, s ha a szegény kis, pólusok közé, meg pluszba kalitkába is zárt világ nem ezt tükrözi vissza, hibás működés sejthető a háttérben. A fehérhez és feketéhez szokott szem a szürkeséget ilyenkor hazugsággal vádolja, s érdekei, hajlott gerince vonatkozásában fogalmazza meg különbözőségének okát. A bizalom vagy a hit persze nem játszik. Az, hogy az ember ügyek mentén, ideológiákon kívül helyezi el önmagát, s hogy a világra való reflexiója előterébe a különböző folyamatok, gondolkodási módok és viselkedések megértését helyezi, saját magával és a sérelmeivel ellentétben, már teljesen ki van zárva. Ebben a lefokozott éberségben csak a szélsőségek tűnnek valósnak, és ezt szolgálja ki az is, hogy a mai magyar politika közélet helyett jobbára csak mémeket gyárt, s ügyeinket pillanatnyi orgazmusok formájában égeti el nap mint nap. Meglopva, kifosztva, kiüresítve és súlytalanul hever minden. A kész világmagyarázatok, a sok egysoros válasz leveszi a gondot a vállunkról, hogy ezzel törődjünk, de mit tehet az, aki ebből nem kér?
Az megpróbál saját értékén embernek maradni, kritikusan, a világra érzékenyen. A megértésre törekedni, és nem azt nézni, hogy ki, és honnan, hanem azt, hogy mit mond, és azzal vitatkozni. Megpróbálja ügyeit permanensen végigvinni, s ha korrupt is a világ, megpróbálja azokat nem hozzá korrumpálni. Megpróbál függetlennek és objektívnek maradni, s ha ez csak egy ábránd vagy naív idea is csupán, minden erejével annak megteremtésére törekedni. Az tudván, hogy az ügy amit képvisel fontosabb mint személye, feladja magát, és tevékenységét a közösségben próbálja nemesíteni. Mert az nem válasz, hogy nincs független és objektív sajtó. A válasz az, hogy meg kell teremteni, és ideje hozzá is látni. Ez egy jó ügynek tűnik.
A Vélemény rovatban megjelent cikkek az adott szerző álláspontját tükrözik, a szerkesztőség egészéét nem feltétlenül.
Nyitókép: NicolasPoussin – The Judgment of Solomon