Valami furcsa dolog van mostanság a levegőben: az elmúlt hetekben, mint Villadangos del Páramoban az ágypoloskák, szaporodtak meg az avatások, átadások, szentelések kicsiny országunk tágabb értelemben vett határain belül. Amit csak lehet, azt átadnak ezek az öltönyös magasságok, kompozitüzemet, gépész műhelycsarnokot, képzési központot, gyártócsarnokot, mindent. És mindenhol, Pécsen, Gyergyószentmiklóson, Máriapócson, de még Erdélyben is.
Van, amit csak megújítottak, van, amit újonnan építettek, meg persze olyan is, ami még el sem készült teljesen, mégis átvágtak benne/rajta/előtte egy szalagot. Zsoltok és Jánosok, Klárák és Péterek fogtak ollót, hogy a népnek adhassák, amit építettek. Illúzióink ne legyenek, valami biztosan áll a háttérben, hiszen egyébként nem szoktak csak úgy átadogatni ennyi mindent.
Lépjünk hát be a Magyar Távirati Iroda szentélyébe, és adjuk át magunkat az átadásoknak.
