Hetek óta lakik a belvárosban leparkolt autójában a férfi, aki harminchárom éve nem aludt lakásban, állítása szerint. Az előző éveket külföldön töltötte, látogatni érkezett haza szülővárosába, és tervei szerint hamarosan visszatér Németországba – maga sem tudja még, melyik városba.
A május-június folyamán a környéken közlekedőknek valószínűleg ismerős lehet az a fehér kombi, amiben jó ideje tölti napjait egy átutazóban lévő férfi. Nem zavarta a forgalom – korábbi lakhelyeihez, Németországhoz és Ausztriához képest kimondottan csendes környéknek tartja a szegedi belvárost, annak ellenére is, hogy percenként zúg el a villamos tőle. Elmondása szerint a járókelők is békén hagyták őt, valószínűleg sokkal inkább, mintha a külvárosban telepedett volna le. Valóban nem sok vizet zavart, hiszen általában nappal aludt, a kocsijában maradt, éjjel pedig a várost járta. Állandó lakcíme a Máltai Szeretetszolgálathoz van bejelentve, leveleit arról a címről hozzák el neki, ha Szegeden jár. Bejárni viszont már nem tud a szolgálathoz, amióta kitiltották onnan.
„Hazajöttem külföldről három hétre, mert itt születtem, itt él a volt feleségem és a családom. De már hamarabb vissza akartam menni Németországba, csak a határzár miatt nem tudtam. Ebben az országban nem lehet megélni, nem is éri meg napi tíz órát dolgozni nyolcszáz forintos órabérért. Ha rendesen ki is fizetnek a nap végén, este még bevásárolok, reggelre már kávéra se marad. De nem koldulok, életemben egyszer próbáltam, nem is sikerült. Nem is kukázok, nem lopok, ebben az országban már úgyis mindent elloptak.”
Harminchárom éve él már az utcán, és ezt az átmeneti időszakot leszámítva elvégez bármilyen munkát, amit megfizetnek. Eredeti végzettsége szerint lakatos, de az építőiparban is sokszor helyezkedett el segédmunkásként. Külföldön ezért napi óránként 12 eurós fizetés járt, amivel kényelmesebben meg tudott élni. „Ott is kocsiban laktam, egy bevásárlóközpont parkolójában. Az egy teljesen más világ, ott nem zavartam senkit, mindenki a saját dolgával foglalkozott.” Németországba visszatérve újra dolgozni fog, elmondása szerint másképp nem is tudna megélni ott.
Amióta története nyilvánosságot kapott a SzegedMa oldalán, inkább csak a rendőrök látogatása szaporodott meg. „Háromszor is jöttek piszkálni, de nem tudtak mit csinálni, érvényes műszakim volt meg minden. Csak kötözködni jöttek, de el is küldtem őket” – mesélte. A szomszédos Tiszavirágból néha kapott némi maradékot, bár saját bevallása szerint nem szorult rá. Az ismerősei segítségét sem kérte ittléte alatt. „Megoldom én a saját dolgomat. Nekem egy a lényeg, borom legyen meg cigarettám.”
Németországba visszatérve sem célja, hogy lakást vegyen. Még konkrét úticélt sem tűzött ki maga elé. „Nem szeretem a bezártságot, hadd menjek egyik városból a másikba, ha meggondolom magam. Csak annyi pénz legyen, amennyi benzinre elég.” Korábban sem telepedett le tartósan egy városban, bejárta már a kocsijával egész Németországot.
Az autóban töltött évei során sosem volt problémája a hideggel, a nyári melegben kimondottan rosszabb volt neki a kocsiban aludnia. A koronavírus-járványtól nem félt. „Éltem én már eleget, inkább ő féljen tőlem” – vallotta. A legrosszabb élménynek csak a mindennapos esőzéseket tartotta.
Nyitókép: Szűcs Dániel / Szegeder