Olvasónk terjedelmes levélben mesélte el szenvedéseit, melyet egy átlagosnak ígérkező, majd pokolivá avandzsáló határátkelés okozott. Szerbiából szerettek volna hazajönni Szegedre, ez azonban a tervezett (határátkeléssel együtt) 1-2 óra helyett 16 órájukba tellett.
„Augusztus 28-án, vasárnap 11 órakor indultunk el Oromról (Szerbia) Magyarország felé. Az úti cél Szeged volt, ez a táv normális esetben megtehető 1,5-2 óra alatt, ami azt jelentette, hogy délutánra már mindenki arra számított, hogy otthon lesz. Ám ahogyan elhagytuk Horgost, rögtön a kis falu után megláttuk a hatalmas, kígyózó sor végét. Nem tudtuk pontosan milyen messze lehet a határ, de kb. 1,5-2 km-re saccoltuk. Tehát még messze volt. Leállítottam az autót és vártunk. Az autóban nem volt klíma, így letekert ablakok mellett, nyitott ajtókkal, bámultuk csüggedten az előttünk lévő kocsirengeteget. A nap meleg sugaraitól hamar leizzadtunk, árnyékba sem lehetett húzódni, mert nem volt, vizünk hamar elfogyott. A sor pedig nem akart haladni. 15-20 percenként jutottunk előrébb 1-2 kocsihosszt. Közben néhány bunkó sofőr, akik valamiért nem tudtak várni a sorukra, elindultak a szembe sávba, előztek, befurakodtak az elől lévő autók közé. Sokszor meg is akasztották a sort, a szembejövő forgalom sem tudott tőlük elmenni. Kissé bosszantó volt, hogy, ha mi többiek tudunk várni, akkor ők vajon mért nem?
A helyzet tehát egyre elkeserítőbb volt, de még le tudtuk magunkat foglalni. Szerencsére egyikünknél volt egy Kosztolányi novelláskötet, amiből mindenki felolvasott egy-egy novellát. Ezzel szórakoztattuk magunkat. Néhány óra elteltével már mindenki nagyon éhes volt, de mivel nem készültünk fel a hosszú várakozásra csak a maradékokat tudtuk megenni. Vegapástétomba mártogatott magvakat egy kis müzlivel.
A vizünk teljesen kifogyott, így két ember előresétált a határhoz a palackjainkkal csapvizet kérni. Közben megjelent egy-két árus, akik barackot, vizet és sört kínálgattak a határ előtt ragadt autósoknak. Egyszer még egy kéregető is odajött hozzánk. Közben egyre több türelmét vesztette sofőr előzött meg minket. Emellett olyan rémhírek is terjedtek, hogy hét óráig nem fogunk odaérni az ellenőrzőpontig, mert akkora sor van. Hét óra a zárás időpontja volt, ami azt jelentette, hogy itt maradunk… Nem tudtuk mi vár ránk, átjutunk, nem jutunk? Megéri visszafordulni és keresni egy olyan átkelőt, ami 0-24-es? Vagy maradjunk itt mert hátha meggyorsítják az ellenőrzést és átjutunk? Vagy meghosszabbítják a nyitvatartást?
A hangulat egyre ingerültebbé vált: a hatalmas nagy tehetetlenség, döntésképtelenség és közben az a rengetek előzés, ami szintén akadályozta az előrejutásunkat. Már sokan elkezdtek sorfalat állni az előzni kívánó autósoknak, háborogtak, én is üvöltöztem a mellettem elhaladókra, ahogyan mindenki más. Mindenhonnan csak ideges dudaszót, szitkozódást és káromkodást lehetett hallani. Az embereknek elfogyott a türelme. Csoda volt, hogy verekedés nem történt. (Bár egyszer két srác elkezdte lögdösni egymást). Én és a barátom öccse egyszer leordítottunk egy bácsit, akiről azt hittük, előzni akar, aztán kiderült, hogy szegény csak a kukoricaföldjére szeretett volna bemenni. Rettenetes volt.
Azután megindult a sor. Egész gyors tempóban haladtunk előre, már látni lehetett a határt jelző táblát. Éreztük, már nem sok van hátra. Mindenkiben egy kicsit felcsillant a remény: mégis hazajutunk. Bekerültünk egy árnyékos részbe, annyira megörültünk neki, mint megfáradt vándor egy korty italnak és egy falat kenyérnek. Saját magunkon nevettünk, hogy annyi rossz után mennyire boldogok vagyunk egy aprócska jótól. Hűsöltünk az árnyékban, volt vizünk, a sor megindult, lassan, de haladt. A mögöttünk lévő autósok kitalálták, hogy ha valaki előzni akar, beállnak elé az autójukkal és visszaküldik a sor végére. Úgy is tettek. Az egyik egy hatalmas terepjáróval volt, lehetetlen volt tőle elférni. Ez is jó volt, végre nem előzhetnek. Fél óra múlva már nem is mert senki sem előzni, az egész sor borzasztó ingerültté vált, ha valakit az autójával előremenni láttak. Már azt hittük minden jóra fordul.
Mígnem elkezdett beragadni a sor. Volt, hogy fél órát is vártunk mire egy kocsihosszt előre tudtunk menni. Közben már öt óra is elmúlt… kevesebb, mint két óránk volt, hogy átjussunk. A határátkelő már látszódott, de ebben a tempóban nagyon kétséges volt, hogy odaérünk-e időben, vagy sem. Az idegesség ismét kezdett úrrá lenni mindnyájunkon. Néha hatalmas dudaszót lehetett hallani, az autósok próbálták siettetni a határőröket. Persze nem hinném, hogy ezzel elérték volna céljaikat, a határőrök is csak idegesebbek lehettek ettől a ricsajtól. Persze én is rányomtam néha a dudára tehetetlenségemben.
Eltelt még egy óra és még mindig alig jutottunk előre. De már elől voltunk annyira, hogy fájt volna most otthagyni a határt. Kb. 20 méterre állhattunk az átkelőtől, a többiek közül mondták néhányan, hogy hagyjuk itt az egészet és menjünk át máshová, vagy csak az autót tegyük le itt és keljünk át gyalog. Kisebb vita támadt, de végül megbeszéltük, hogy most már megvárjuk, mi lesz. Annyira lehetetlennek tűnt, hogy bezárják előttünk. Az ereje, kitartása már mindenkinek kezdett elmúlni. Az autóban mindannyian csendben ültünk és teljes nihilben néztünk ki a fejünkből. Már nem tudtunk mit csinálni. Ekkor (fél hétkor) jött a hír, hogy még öt autót engednek át és utána bezárják a határt.
Senki nem akart hinni a fülének. Nem a határőrök szóltak, így elég furcsa is volt. Azt gondoltuk, csak eljönnének már szólni, ennyit azt hiszem ilyen esetben minimum meg lehetne tenni. De nem szóltak. Másoktól jött a hír, az előttünk lévő autósoktól és nagyon úgy tűnt, igaz, mert egyre többen fordultak vissza. Alig 15 autó lehetett még előttünk, és fél óra volt még a rendes zárásig. Azt hittem az emberek odamennek majd a határőrökhöz és megverik őket ennyi sorban állás után. De nem történt. Nem tudom miért nem, de azt tudom, hogy én egy órával ezelőtt még odamentem volna hozzájuk ordibálni és verekedni, de akkor és ott már annyira le voltam törve, hogy képtelen voltam bármire is. Nem volt semmi erőm, semmi kedvem semmihez. A teljes kilátástalanságba veszve merengtem azon, hogyan fogok én hazakerülni? Másnap reggel már indulnom kell Ferihegyre, nem lehet, hogy most itt aludjunk egyet, menni kell. De hova? Minden határ le van terhelve, az autóban én vagyok az egyetlen sofőr, irtózatosan hosszú út vár ránk, amennyit egyszerre valószínűleg még nem vezettem le soha életemben. Hogy fogom bírni? Mi van, ha fáradt leszek, de tudom, nem alhatok, mert sietni kell?
Az egyértelmű volt, hogy a nagy röszkei határhoz nem megyünk. Az jutott eszembe, hogy megnézem a tompai átkelőt. Tudtuk, hogy az éjjel-nappal nyitva van, így valamikor biztosan átjutunk, nincs is messze, reményeim szerint nem fognak túl sokan odamenni. Ekkor egy bácsi ajánlotta, hogy Hercegszántónál keljünk át. Azt is mondta, hogy Tompa le lesz terhelve, Hercegszántót nem ismerik sokan és az is nyitva van 24 órában. Igen ám, de az messze van Horgostól. Késő este lesz mire egyáltalán a határhoz érünk, utána még sorban is kell állni, ki tudja mennyit és mire a határtól még hazajutunk…
Végül is Hercegszántót választottuk. Már mindenki farkaséhes volt, így útközben megálltunk Palicson egy boltnál. Sajnos a kenyereik, zsömléik és egyéb pékáruik elfogytak, így kénytelenek voltunk csipszet venni. Legtöbben vettünk energiaitalt is, amit én rendkívül utálok, de magamba kellett gyűrnöm egy doboz Hell-t, hogy egy kicsit feléledjek. A parkolóban jót nassoltunk, aztán haladtunk tovább Szabadka felé. Szabadkán úgy döntöttem, letérek Tompa felé, a határhoz, hogy megnézzük mekkora ott a sor. Tudtam, hogy nem nagy kitérő, emiatt megéri megnézni, mert sokkal rövidebb az út. Persze nem volt szerencsénk, a sor végéről bőven nem láttuk a határt és nem is tudtuk milyen messze van még (noha rengetegszer utaztam már arrafele). Egy bicikliző bácsit kérdeztünk meg, azt mondta, innen még 3 kilométer. Nem volt kérdés, hogy megyünk Hercegszántóra. Visszatértünk arra az útra, amit elhagytunk. A határig már csak egyszer álltunk meg, az út nem is tűnt olyan hosszúnak, mint amiyennek gondoltam. Nem emlékszem már, hogy hány órát utaztunk, de annyira jó volt, hogy haladunk előre és nem kell sorban állni, idegeskedni. A többiek (egy ember kivételével) mind ébren maradtak velem, még akkor is, amikor álmosak voltak. Az ő kitartásuk engem is kitartóbbá tett.
Elértünk a határ előtti faluba. Mikor elértük a sor végét, ránéztem a GPS-re. Hercegszántót ütöttem be úticélnak, ami a tartózkodási helyünktől még 5 km-re volt. Mindenki teljesen reményvesztett lett. Már sosem fogunk hazaérni? -kérdeztem magamtól. Az egész út telesen kilátástalanná vált, senki sem tudta mi tévők legyünk? Ha visszamegyünk Tompára az sem jó mert mire visszaérünk az is sok idő, de itt sem érdemes maradni, a sor 5 km hosszú, el sem mertem képzelni hány órát kell itt sorban állni. Már biztos voltam abban, hogy nem fogok tudni alvás nélkül eljutni Szegedre. Reggel óta fent vagyunk, már éjfél van. Eltelt több, mint 12 óra azóta, hogy elindultunk és végig a kocsiba ültünk, vártunk és utaztunk. Az így eltelt idő roppant hosszú és fárasztó tud lenni. Mint egy régóta lappangó vulkánból tört elő belőlem a káromkodás. Szidtam mindent és mindenkit, hogy mért csak nekem van jogosítványom, ha valaki fel tudna váltani nem kellene megállni. Szidtam a határőröket, azokat, akik velünk együtt sorban állnak, az egész rendszert, még Trianont is. Ekkor eszembe jutott, hogy Hercegszántó már Magyarországon van. Vagyis a célpont messzebb van, mint a határátkelő. A kérdés már csak az volt, mennyivel? Villámgyorsan elkezdtem keresni a GPS-ben a piros vonalat, ami a határt jelölte, rákattintottam. 1km. Azt hiszem, mindenki szívéről hatalmas kő esett le. Mellesleg a sor is egész jól haladt. A fáradság és nyűgösség is egyből eltűnt belőlem, az előbbi elkeseredés és aggodalom annyira nevetségesnek tűnt ezután.
1 óra múlva már a határhoz értünk, innen már semennyi ideig nem tartott, Magyarországon voltunk. El sem akartuk hinni, végig itt volt mellettünk és most végre hazaértünk. Legalábbis félig meddig. A GPS kisebb meglepetésemre nem vitt fel minket Baja felé az 51-esen, hanem letérített Gara, Bácsborsód felé. Az utak valami használhatatlanok voltak: kátyús volt, alig lehet menni rajta, sehol egy útszéli lámpa, se fényvisszaverő táblák. Csak a reflektorfény. Ijesztő volt. Tataházától az 55-ösön mentünk, innen már jó volt az út. Tompánál egy energiaital meg egy tankolás, aztán Szegedig meg sem álltunk.
Augusztus 28-án, vasárnap 11 órakor indultunk el Oromról (Szerbia) Magyarország felé. Az úti cél Szeged volt. Ez a táv normális esetben megtehető 1,5-2 óra alatt, nekünk most 16 óráig tartott. Fárasztó út volt és vegyes érzelmekkel teli. Közösségépítő és néha vitakeltő. Mindenkiből kihozott jót is, rosszat is. Együtt sok mindenen keresztülmentünk és a teljes kilátástalanságból végül eljutottunk augusztus 29-én hajnali 3 órakor Szegedre.”