Elefántként tipró emberek tömege helyett langyos húsvét a szegedi Black Friday

Én nem is tudom mióta szokás Magyarországon ez az egész őrület, sosem fogta meg a kíváncsiságom. Kivéve idén, most valamiért úgy éreztem, írom kéne róla egy cikket.  De nem úgy, hogy mi a története és hasonlók, hanem pusztán a tapasztalataimat. Előzetes kutatás nélkül milyen átélni egy ilyet. Ezért már hetekkel ezelőtt feljegyeztem a netes naptáramba ezt a pénteket. Az egy percig sem volt kérdés, hogy hová kell mennem és mit kell tennem e napon. Tudtam, hogy a legjobb, ha egyenesen a közepébe csapok, és elmegyek munkaidő után az Árkádba. Persze az is előttem volt, hogy mit fogok majd látni: óriási TV-ket cipelő, és egymást lökdöső, türelmetlen embereket. Olyan embereket, akiket mindenki lenéz, de a legtöbben mégis beállunk közéjük ha elég nagy számot csippentettek le annak a menő kapszulás kávéfőzőnek a címkéjéről. Lássuk hát, mi a valóság.

17:20 körül leparkoltam a bringám a Londoni körúton, rögtön a bejárat mellé. Az úton épp két turistabusznyi vásárlóerő zsúfolta magát vissza a járművek fedélzetére. Ez az, jó helyen vagyok, gondoltam. Tudtam, ha belépek, embertelen, ázsiai viszonyon fogadnak majd. Erre utalt a rendkívül sok bicikli és a szintén szép számmal a parkológarázsba behajtók száma is. Aztán beléptem a konzumerizmus szentélyébe, ahol első blikkre egy augusztusi szerda délutánnal találtam szembe magam. Már ami az emberek számát illeti, nyilván augusztusban nem nagykabátban van mindenki és agyontolt karácsonyi dekor is kevesebb van. Voltak azért emberek, de közel sem annyian, mint vártam.

Néhány tíz méter megtétele után összetalálkoztam két hostess lánnyal, akik szaloncukorral kínáltak, előttük az asztalon a Black Fridayban résztvevő üzletek listája volt. Ezen több tucat bolt volt felsorolva, biztatva arra, hogy ma bizony szemtanúja lehetek mégis az egésznek, amiről a legtöbbet sokszor megnézett Youtube-videókból tudom. Egy mogyoródarabos szaloncukorral megerősítve magam vetettem irányomat oda, ahová mindenki menne, ha tévéken birkózó informatikusokat és nyugdíjasokat keresne: a Media Marktba.

Átverekedni azonban senkin sem kellett magamat útközben. Valahogy azt hittem, hogy rengetegen lesznek, és eddig minden jel arra is utalt, de egyszerűen nem voltak. A Médiához érve pedig szembesülnöm kellett a ténnyel, nincs itt semmi. Az üzletben ha százan lófráltak, ami az alapterülethez viszonyítva nem számít soknak. Muszáj volt segítséget kérnem.

– Ne haragudj, hogy hogy ilyen kevesen vannak itt? – kérdeztem egy Black Friday-es pólóban levő eladótól.
– Hogy érted, hogy kevesen?
– Hát Black Friday van, nem kéne óriási tömegeknek itt lenniük?
– Hát figyelj, voltak többen is, meg nem csak ma van, szóval…
– Nem csak ma?
– Nem, hát a Black Friday az ilyen három hét. Múlt héten már tuti volt, meg most hétvégén is végig.

Ledöbbentem. Szóval ennyi, itt a magyarázat. Én meg valamiért voltam olyan hülye, hogy azt hittem egy napról elnevezett esemény egy napig tart, és vége. Vannak nagy akciók, pénteken, viszlát. Azt tudtam, hogy vannak mindenféle spinoffok, mint a Cyber Monday és hasonlók, de hogy maga a BF ilyen rohadás hosszú, gondolni sem mertem volna. De tényleg, miért péntek, ha semmi köze sincs már a péntekhez?

Otthagytam a Médiát, gondoltam akkor lemegyek a mínusz egyre, hátha ott van valami érdekes még. Hátha még valami lesz ebből a cikkből, legfeljebb annyi, hogy nem történt semmi végig. Aztán történt, az hogy szerettem volna az első emeletről lemenni a mínusz elsőre, de mire beléptem a liftbe valamiért voltam akkora balpénisz, hogy azt hittem én már a mínusz elsőn vagyok és az elsőre akarok menni, ezért felmentem a harmadikra, ami se nem a mínusz első, de még csak nem is az első, hanem a harmadik. Ne is kérdezzétek. Az egészben az volt a legszebb, hogy nem egyedül voltam, és más utasok miatt először le is mentünk a mínusz egyre, hogy aztán én ott elfelejtsek kiszállni és még két megálló közbeiktatásával érjem el a tetőszintet, ahová nem is akartam menni. Na mindegy, ilyen volt:

Fotók: Szűcs Dániel / Szegeder

Aztán realizáltam életképtelenségemet és visszavetettem magamat a felvonóba egy babakocsis úr társaságában. Útközben beszállt még egy babakocsis kiscsalád, majd a mínusz egyen, ahol mindnyájan kiszálltunk, várt még egy babakocsi. Abban a pillanatban elkezdtem hinni a csokban. Ennyi volt tehát az első Black Friday élményem, melynek egyik legviccesebb eleme talán az volt, amikor a mínusz egyen megláttam, hogy az egész Árkád ki tudja hány (sok) üzletéből a legnagyobb tumultus azért mégiscsak a Magyar Posta fiókja előtt kígyózó sor.