Kölyökként egészen jól teljesítettem az iskolában. A felszerelésem rendben volt, a számonkéréseket sikerrel vettem, a magatartásomra sem volt panasz. Tulajdonképpen szinte sosem kellett szorongjak a tanári értékelésektől, tudhattam, mit várnak el tőlem, és hogyan feleljek meg ennek. Szerencsés gyerekkorom volt, jó lapjárással vészeltem át a kilencvenes évek honi közoktatását.
Most viszont kiderült, hogy személyiségem fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy jó pár hétig újból keresztnév vezetéknevű és néni/bácsi keresztnevű felnőttek mérjék meg nap mint nap a teljesítményemet – immáron szülőségből. Mostanra egy iskolai értesítés pittyegése a mobilomon nagyjából olyan szintű stresszhormon-overdose-t okoz, mint random magyar kisvállalkozónak, mikor meghallja az összevont szakhatósági ellenőrzés kifejezést. Kösz, száznégy-per-kétezerhuszonegyes kormányrendelet!
Két általános iskolás gyerekem van, A-héten én, B-héten édesanyjuk próbál legalább elégségest szerezni háztáji közoktatás-menedzsmentből és pedagógiai kompetenciákból. A-héten ő próbálja behozni a lemaradást a projektjeivel, B-héten pedig én kísérlem meg ugyanezt. Jobb szembenézni ezzel: a magam részéről a bennmaradásért küzdök az online oktatás ligában.
Pedig próbálkozom, tényleg: ki ne tudná akkurátusan követni a napi munkája mellett egyszerre négy alsós tanító levelezését a postafiókjában, az iskolai online felületen jövő üzeneteket, a szaktanári bejegyzéseket, a letöltendő órai anyagokat, a feltöltendő házi feladatokat, a feltöltésekre érkező tanítói értékeléseket, a kijavítási és módosítási indítványokat, a három különböző konferencia-platformot és a két szülői gerilla Fészbúk-csoportot?!
Hát, azt hiszem, én. Koncentrálhatnék jobban is a home office és a háztartás mellett.
A lányom eddig lemaradt egy énekóráról, amiről azt hittem, nem lesz megtartva. Merthogy az órák egy része konkrétan nincs megtartva a vadonatúj, cserébe legalább A és B hétre osztott lockdown-órarendből. Aztán meg egy magyaróráról, amit, ha jól értem, valamivel felcseréltek; erről azóta sem tudom, hol kellett volna tudomást szerezni. Intelmük gyorsan, nyersen ért: rövid úton a mulasztások jogi szankcionálásának lehetőségéről tájékoztattak szívélyesen. A mélyen bennem rejtőző zen-szerzetest előkotorva megálltam, hogy ne reagáljak. A helyzet a fiam esetében sem áll jobban. Rögtön az első testnevelésórájára tök eltérő színű zoknikat vett fel, ami, ha jól sejtem, nem felel meg az intézményi előírásoknak, de hála istennek nem derült rá fény, lévén, hogy elméleti online tesi volt. Angolórára eddig még egyszer sem engedte be a rendszer, pedig úgy sejtettem, meg tudok oldani egy ilyen felhasználói szintű informatikai felkészültséget igénylő dolgot. A cipősdobozból akváriumot-projektmunkát is benéztem – szabálytalanul ragasztottuk be a hínárokat –, ezért büntetésből további kartonteknősöket kellett ráapplikálnunk a műre valamelyik éjjel. Viszont a húsvéti tojás-dekupázsoláshoz még hozzá se fogtunk, csak halogatom, mint egyszeri BA-s hallgató a szakdolgozat-leadást. Nem jön az ihlet, na. A házi feladat viszont jön. Nem sok, úgy napi három-négy óra intenzív foglalkozást igénylő, per gyerek.
Fönntartásokkal, ahogy a kormányfő a néprádió hangszórója mögül kikacsintva fogalmazott, most mégsem a pedagógusok iránt vagyok. Az oktatási kormányzatnak, amennyiben létezik, a példátlan sikerű egy-pont-nullás iskolabezárás óta egy év állt rendelkezésére, hogy elvégezze a munkáját és felkészüljön a következő körre. Hogy megoldja az informatikát, tananyagot fejlesszen, eligazítsa az intézményvezetőket és kiképezze a pedagógusokat. Ennek elmaradása elkerülhetetlenül vezetett a mostani káoszhoz: frusztrált pedagógusokhoz, neurotikus diákokhoz, befeszült szülőkhöz.
Valakik itt, azt gondolom, úgy vettek fel fizetést egy éven át, hogy nem végezték el a munkájukat. A tanév végén elégtelen nem a tanulóknak, nem a tanároknak és nem is a szülőknek jár majd.
Nyitókép: Illyés Tibor / MTI