Kellemes hajnali idő és tömött busz várta január 11-én azokat, akik a VII. Mínusz 30 teljesítménytúrán akartak részt venni. Persze most a szegediekről beszélek, hiszen Makón is sokan gyülekeztek, mire odaértünk az Autóscsárdához. Gyors regisztrálás után már szabadjára is engedtek mindenkit. Voltunk egy páran a huszonéves korosztályból, 70-es és 80-as évek szülöttei képviseltették magukat legnagyobb számban, és volt két megmérettető, akik 1950 előtt születtek.
Pár száz méteres séta a hídon át, majd jobbra a gáton kezdődhetett is a harminc kilométeres túra. Január közepéhez képest igen szokatlan idő fogadott minket, de legalább a köd emlékeztetett az ilyenkor megszokott időjárásra. Még ha ez nem is természetes, nagyon örültem neki, és valószínűleg nem voltam vele egyedül.
Mint megtudtam volt olyan, amikor a sár, máskor a kemény mínuszok próbálták letörni a túrázók lelkesedését. Sok történetet átélt már ez az útvonal, hiszen 99’-ben indult az első túra, akkor persze még nem százak indultak a síkság meghódítására.
Az előd a „Pyro Below the Zero” nevet viselte és a nevezés is csak 50 forintba került. Egy túra, egy gombóc áráért. És akkor még Szegedről Makóra tartott mindenki, most pedig találomra, ahogy döntenek a szervezők. Azt hiszem nem is árt a változatosság, hiszen nem a százas kaptatók teszik izgalmassá az útvonalat.
Sokkal inkább a végeláthatatlan pusztaság, mely sok természeti kincset rejt magában. Jól el is rejtette, mert egy nyuszin és pár madáron kívül nem sok vadon élő állatot láttam. Ez azért is lehet, mert túratársammal már egy ideje nem láttuk egymást és a nagy beszélgetések közben mire észbe kaptam, el is érkeztünk a ferencszállási töltésmunkálatokhoz.
A tempónk azért hagyott kívánni valót maga után, hiszen nem sokkal később már az első terepfutók is elmentek mellettünk, pedig ők 10-kor indultak és ekkor még alig tizenegyet ütötte az óra. A kezdeti, 2-3 fokos időhöz képest most már kifejezetten meleg volt, így a kabát hamar a táskában landolt.Az épített póttöltés elég saras volt, de szerencsére nem sokáig tartott, míg visszatértünk az eredeti töltés vonalára. Mivel itt volt az ellenőrző pont, ezért nem is mehettünk volna máshol, míg a terepfutók okosabban csinálták, ők végigfutottak a gáton. Nem akartak egy saras élménnyel gazdagodni, a harminc enélkül is elég izgi lehetett.
Közben „Buksi’ (tuti más volt a neve, remélem) izgatottan rohangált fel-le a gátoldalban. Valószínűleg öröm egy Border Collie-nak, ha ekkora játszótere van. Hasonló túrák alkalmával a szervezők kiemelik, hogy senki ne induljon el állattal, mert megterhelő lehet számukra, de őt nem kellett félteni.
Szerintem még egy visszautat is bevállalt volna. A gazdija nem is bajlódott pórázzal, hiszen Buksi mindenkihez barátságosan közelített, egy simogatásért farokcsóválással válaszolt.
Délre már az utolsó árnyékos részekről is eltűnt a dér, az előre jelzett 7-8 fok nem volt túlzás, megkockáztatom, hogy meleg is volt, mint amennyire számítottunk. Az egyetlen nehézséget az aszfalt jelentette, ami elég kényelmetlenné tette a sétát, ezért többen is az út szélét választottuk megoldás gyanánt a fájó talpakra, mely kicsit csillapította a kisebb fájdalmakat, így a húsz kilométer környékén. Nem sokkal később már meg is pillanthattuk az Újszegedi Víztornyot, és a tarjáni daruk hídját. Úgy érzékeltem, hogy sokan hálát adtak ezért, főleg akik még nem rázódtak vissza a karácsonyi nagy evésekből.
És persze az sem segített, hogy a szél is megörvendeztetett minket az utolsó szakaszra. Rám is visszakerült a sapka, de a kabátra az út végéig nem volt szükség. Ahogy közeledtünk Bertalan lábához, egyre több ház sorakozott az út bal oldalán. Majd néhány gyalogossal és biciklissel is találkoztunk, akik ki akarták élvezni az idei év egyik legmelegebb napját. A híd lépcsőit már sokan átkozták, a sok alföld után hegyként magasodott az a pár fok, ami közénk és a cél közé férkőzött.
De persze mindenki legyűrte az akadályt, hogy a Maros után a Tisza látképében is gyönyörködhessen, bár én jobban szeretem, ha a fák zöldek és a vize is melegebb. Már csak pár száz méter a célig, aminek idén is az ATIVIZIG épülete adott otthont. A lépésszámláló majdnem negyvenezret mutatott, és ilyen lagymatag tempóval is 6-7 óra alatt teljesíthető volt a táv. Végre jöhetett a jól megérdemelt tea, zsíros kenyér, pite kombó a kitűzővel, bár utóbbit nem ettem meg.
Nyitókép: Faragó Norbert / Szegeder