Az embernek szüksége van a természetre, ez az alap felvetés. Nem ülhetünk a lakásunkba zárva heteken keresztül. Illetve mégis, hiszen talán ez a köz érdeke most. A sportolni, mozogni, vagy egyáltalán csak friss levegőre vágyók jelen állás szerint legalább akkora kockázatot jelentenek járványterjedés szintjén, mint a már-már démonizált közösségi közlekedés. Utóbbin csendben ülnek egymástól több méterre az emberek egy villamoson, előbbin pedig lihegve futnak el egymás mellett, egymással szemben. Éppen ezért péntektől lezárták a fővárosi Margitszigetet és több nagyobb közösségi teret és parkot, de Szegeden is arra kérik az embereket az önkormányzat részéről, hogy ne menjenek a ligetbe.
Az újszegedi parkba alapvetően nagyon sokan járnak, ami egyébként elképesztően jó dolog. Mint ex-újszegedi, magam is tudom, hisz szemtanúja voltam, hogy a felújítással legalább megduplázódott a használóinak a száma, rengetegen futnak/sportolnak ott egy-egy nyári estén, egy-egy véletlenül belefutott jóga sessionre én is megálltam ott tavaly. Most ezek kifejezetten nem javasoltak. Felmerül viszont a kérdés, hogy ha nagyon ki akarunk mozdulni, akkor mégis hová menjünk? A válasz egyszerű:
bárhová,
ami nem sűrűn lakott terület. De tényleg, egyszerű az egész: csak el kell indulni kifelé a városból, aztán valamelyik random földútra lefordulni, menni egy ideig, majd megállni. És meg is érkeztünk. Persze előre kiszemelt helyekre is látogathatunk, a Tisza például közel harminc kilométeren keresztül folyik Algyő és a szerb határ között, melynek mindössze egyharmada a szegedi lakott területet. De ott van a Maros is, bármelyik folyó töltésén/árterében lehet egy kikapcsolódó sétát tenni úgy, hogy egy lélek nem jön szembe. Alapszabály, hogy minél messzebb vagyunk a várostól, annál nyugodtabb, csendesebb egy ártéri erdő például. Az azonban fontos, hogy odafigyeljünk végig az érintkezésmentességre. Bármilyen közlekedési eszközt választunk is (közösségi közlekedés tilos), figyeljünk oda, és a természetben is kerüljünk el alaposan valakit, aki esetleg szintén arra téblábol.
Én nem vagyok nagy természetjáró (azt hiszem sokan vagyunk így az Alföldön), de mindig is különleges időtöltésnek éreztem a városszéli mezők, töltések és erdők látogatását. Az általában mindegy, hogy mivel közelíti meg az ember ezeket, egy csomó ilyen helyre járnak buszok is, de a legjobb persze bringával érkezni. A mostani járványhelyzetre és a vezetés iránti szeretetemre való tekintettel ezúttal kocsival vágtam neki a természetnek. Regenerálódásra, napsütésre, madárcsicsergésre vágytam.
És hogy mivel találkozik az ember egy ilyen út során?
Például menő kis rovarokkal, amik úgy járják a földutat, mintha sivatagban lennének:
Múlt századot idéző villanypóznasorral:
Ilyen kilátásokkal (nem egy Alpok persze, de mégis):
Vadvirágok ezreivel:
Migránskereső hajóval:
Amely hullámverése már-már tengerparti hangulatot kelt:
Gyönyörű erdei ösvényekkel (mint amilyen a nyitóképen is látható):
És persze néhol szép városi látképekkel. Itt például balról jobbra látható a Vám téri malom, a tévétorony és a meglepően kicsinek tűnő Rókusi templom is:
Csodálatosakat lehet sétálni, aztán a kocsiban ülve vár egy szép naplemente, amit a nyitott ablakokon befúvó áprilisi szél koronáz meg. Ez a túra éppen Gyálarét déli csücskénél kezdődött, innen mentem az ártéri erdőben észak felé egy ideig, majd a töltésen vissza a kocsihoz. De lehet menni a túloldalon, Tiszaszigettel egy magasságban, szintén Újszegeden a Maros partján, vagy a maroslelei háromszögben is, a Tisza vagy a Maros töltésén, na ott biztosan nem jön senki szembe (más kérdés, hogy szárazföldön ez a Belvárostól harminc kilométerre van), vagy északnak, Algyő felé. De annyi klassz hely van még Szeged körül, amiket most felfedezésre várnak: ott van a régi vasúti töltés a téglagyári tavakkal, a Szőreg melletti erdők, és száz másik hely még. Inkább ezeket az elszeparáltabb helyeket látogassuk, mintsem a város szűkös, zsúfolt zöldterületeit.