Megoszlanak a vélemények arról, hogy Szeged legkisebb fesztiválja, vagy legnagyobb házibulija volt a hétvégén a régi konzervgyár területén megrendezett Szabad-on Fesztivál. A brit tudósok állásfoglalását még várjuk, így egyéni impresszióinkra hagyatkozva mutatjuk be, hogyan is zajlott ez a két nap.
A Dugonics téren rendezett SZFE melletti kiállásról siettünk a koncertek helyszínére. A forradalmi hevülettel átitatott szellemnek persze ez éles váltás volt, bár, ha belegondolunk, mindkét esemény a szabadság témakörét járta körbe, csak más aspektusból. Azért nem volt könnyű az áthangolódás, és bevallom őszintén, az sem segítette a dolgot, hogy helyszíni tudósítónk jelentése szerint a látogatók száma is igen kevésnek mutatkozott, a lehetséges ötszázhoz képest is. Aztán jött egy kép, hogy az Anna and the Barbies éppen viszkit oszt a közönségnek, így szaporábbra szedtem a lépteket.
Becsekkolás, bérlet, sajtópassz, sör. Szerintem a régi konzervgyár területe jó választás volt helyszínnek, és a kapuig vezető sötétben botorkálás sem volt annyira zavaró. Az utat időnként kamionok vették birtokba, amik tíz óra magasságára eltűntek, de alapvetően a koncertélményt addig sem zavarták.
Tehát sör… Az Anna and the Barbiest valahol a háromnegyede körül sikerült elkapni, akik a kb. negyven fős közönségnek is teljes mellbedobással és nagy alázattal szállították a dalokat. A lájkok és a darabszám világában szocializálódott ember néha könnyen megzavarodik, ha a mennyiségek tekintetében nem talál önigazolást, így jártam én is, amikor arra gondoltam, hogy vajon mennyire lehet kínos egy zenekar számára a maroknyi közönség. Majd a bulizók arcának látványa helyre is rakott: semennyire. Ezt igazolta Anna is, a zenekar énekese, amikor a backstagebe bejutva sikerült pár szóra elkapnunk. The interview is coming soon.
Érdekes, hogy ha pici is a fesztivál, azért minden fesztiválozó archetípussal találkozni lehet. Volt félmeztelen táncikáló/pogózó arc, oldalt szolidan lötyögő arc, idősebb műértő arcok – ízlés szerint párban –, és olyanok, akik a padokról nézték végig a műsort az arcukkal. Az Anna and the Barbies után pár rajongó majdnem lebontotta a backstage kerítését, hogy a zenekarral találkozhasson, és a Cloud 9+ közben láthattuk hogyan szövődnek fesztiválszerelmek, melyek hajnalban már egy belvárosi kocsma teraszán teljesednek ki. De nem úgy.
A második nap nagy attrakciója a Margaret Island volt. A helyszínre érve meglepődve konstatáltam, hogy nem késtem, illetve hogy a nézőszám is megduplázódott, ha nem megtriplázódott a péntekihez képest. Fáradtan vetettem hánytatott életem egy sörpadra egy dobozos Dreher társaságában, és csendesülős mélységekből bámultam a színpad előtt fel-felvillanó alakokat. Úgy voltam vele, ha az asztal sarkánál meghúzott képzeletbeli vonalon is áthallatszik a hangulat, akkor már jónak mondható a buli. Áthallatszott. Nehéz vállalás volt, de a zenekar meg is énekeltette a közönséget, sikerrel, és jó volt nézni, hogy a fiatalabb korosztály tagjai hogy ugrabugrálnak az ismerős dallamok hallatán.
Az eltelt két nap alatt sikerült felszedni pár tapasztalatot is arra vonatkozóan, hogy mivel is jobb egy minifesztivál, mint a nagytesói:
- Nincs sor a vécénél, és van vécépapír.
- Nincs sor a pultnál, és harmadik találkozásra már tudja a pultos, hogy mit kérsz.
- Közvetlenebb a koncertélmény, mert nem kell tolakodni a kordonhoz, így nagyban láthatod kedvenceid.
- Személyesebb a jelenlét a zenekar és a közönség között.
- A családias hangulatban feloldódva valahogy kedvesebbek az emberek.
- Kevés emberrel egy nagy zenekar koncertje az exkluzivitás élményét adhatja.
Szerintem elmondható, hogy egy Covid-sújtotta időszak végén/kezdetén azért már kellett egy esemény, ahol – persze a higiéniai előírásokat betartva – ki lehet ereszteni a gőzt. Ha drága is volt a bérlet, hiánygazdasági szempontok alapján is megérte kilátogatnia annak, aki az ilyesmit szereti.
A hangulat jó volt, minden zenekar poénkodott azzal, hogy milyen családias, milyen házibulis a légkör. A Margaret Island egy pár perces technikai szünet közben a közönség tagjainak a nevét is meg akarta tanulni, persze viccből, és a Cloud 9+ énekesének sem derogált a pár tíz fős ”tömeg” közé bemenni, és ott csinálni a műsort.
A kevés érdeklődő ellenére a zenekarok teljes erőbedobással és nagy alázattal tolták végig a műsoridőt, a hála mind a zenekarok, mind a közönség részéről adott volt. Nyilván örültek, hogy az első hullám után végre újra játszhatnak, de Anna, az Anna and the Barbies énekese ezen tovább menve azt is elmondta, hogy ő például jobban is szereti ezt a fajta személyességet, mert így sem a rajongó, sem a zenész nem veszik el a tömegben. De hát the interview is coming soon.
A Vélemény rovatban megjelent cikkek az adott szerző álláspontját tükrözik, a szerkesztőség egészéét nem feltétlenül.
Nyitókép: Szűcs Dániel / Szegeder