Onozó Mátét még akkor ismertem meg a dobosunk által, amikor zenekaroztam. Jóban voltunk, egy darabig beszélgettünk, aztán én elköltöztem, vagy ő költözött el, így az évek homályából ez már nem annyira világos. Aztán először tavaly kerestük meg egymást, illetve ő keresett meg engem egy Facebook-posztommal kapcsolatban, ugyanis kiírtam, hogy fotózásokat vállalok, főleg portfólió bővítés céljából, ő pedig egy hotelben dolgozott, és úgy gondolta, hogy ráférne a képtárra egy kis felfrissítés. Na ebből aztán nem lett semmi.
Ellenben és viszont nemrég láttam, hogy megnyitotta a saját kis kajáldáját, amin két okból lepődtem meg. Először is, tudtam, hogy ért a “főzőcskézéshez”, és sokat dolgozott már életében konyhán, valahol egy idő után adja is magát, hogy az ember ilyenkor saját vállalkozást indít, de azért ez mégiscsak egy nagy lépés előre bárkinek is. Másodszor pedig azért, mert mindez a már mindannyiunk által jól (talán túl jól) ismert koronavírus-járvány kellős közepén. Talán ez a meglepőbb… Elmentem kifaggatni a tapasztalatairól, ami hasznos lehet mindenkinek, akit érdekel a hazai vendéglátás helyzete, illetve azoknak is, akik jelenleg hasolnó projektekben gondolkodnak.
Az egész akkor kezdődött, amikor megjelent egy pályázat, amely új vendéglátóegységek nyitását volt hivatott segíteni. Máté áprilisban beadta igényét, majd telt-múlt az idő, válasz nem érkezett, és már teljesen le is mondott róla. Aztán szeptemberben hívták fel, hogy jó lenne, ha másnap be tudna menni kompetenciamérésre, illetve majd a későbbiekben egy kéthetes oktatásra (ez egyébként vállalkozási alapismeretekre vonatkozott), illetve ebben a két hétben kellett az üzleti tervet is kitalálni.
Az üzlet október elsején került Mátéhoz és testvéréhez, Gergőhöz. Aki gyakran jár a Kígyó utcán, annak fel is tűnhet, hogy valami nem stimmel, hiszen ahol korábban gyrosos volt, most Máté és Gergő egy teljesen más konyhával várja az éhes járókelőket. „Szinte napra pontosan két hónapig tartott a felújítás”, meséli Máté, majd folytatja: „mindent egybevetve a renoválósdi 80%-át saját két kezünkkel végeztük”. Mesélt nekem bedugult csövekről, plafonra tapadt zsírról, elszíneződött falakról, szóval bár hatalmas munka nem volt felújítani a helyet, akadt azért teendő bőven, és a nyitás előtti napon is még folytak a munkálatok.
Az üzleti tervben vállalt december elsejei nyitás az adott naphoz érve problémásnak bizonyult egyébként, mivel a kormány novemberben kijárási tilalmat rendelt el. „Mi – a hely frekventáltságából adódóan – főleg a péntek–szombat este kikapcsolódni vágyókra, és a belvárosban megrendezett eseményekre összpontosítunk, de sok rendezvényt eltöröltek, és a hétvégi bulizós éjszakák is szünetelnek. Nehéz volt az indulás első néhány hónapja, de rengetegen támogattak, és bíztattak minket, hogy megéri kitartani. Mivel egy kamaszkori álmom válthattam valóra, bármilyen nehéz lesz is időnként, biztos, hogy nem adjuk fel.”
Elmesélték azt is, hogy a nyitás egyébként Gergőnek volt nagyobb áldozat, Máténak nem volt probléma a hotelből eljönni, hogy a saját konyháján főzzön. Gergő azonban egy jól fizető állást hagyott ott, hogy együtt dolgozzanak.
A konyha kellemes, modernre sikerült, a zsír-cseppköveknek nyoma sem volt, amikor odaértem; a berendezés új, tiszta volt, látszik, hogy a fiúk nagyon odafigyelnek a rendre, legalábbis amikor erre lehetőség van. Meséltek olyan napokról, amikor már megtapasztalták, hogy milyen amikor van forgalom.
Főleg hamburgerek és hotdog készül itt, illetve az úgynevezett wimpi, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda, amíg Máté nem csinált nekem egyet. Életem legjobb wimpije volt. A srácok elmondása alapján az emberek még nem szoktak hozzá, hogy a szokott ablakban nem a szokott ebédet kapják; még mindig jönnek vásárlók, akik gyrost kérnek, aztán észlelik, hogy az nincs is az étlapon. De mesélték, hogy vannak már törzsvendégeik, a közelben lévő borbélyszalonból például olyan gyakorisággal jönnek, hogy már saját szendvicsük is van, a Borbélyok kedvence. Többek között nekik, és a többi törzsvendégüknek köszönhető, hogy az ONOZO túlelte az év elejét, amiért a testvérek nagyon hálásak is.
Mindent összevetve, elég jó élmény volt meglátogatni őket, kedvesen fogadtak, meg lettem kínálva kávéval, amit inkább egy energiaitalra cseréltem, és egy izgalmas történetet mondtak el nekem, ami után teljes mértékben megértem, hogy miért egy ilyen nehéz időszak kellős közepén nyitották meg az üzletet; a kamaszkori álmoknak bizony van súlyuk. Úgy tűnik egyébként, hogy tényleg hosszú távra rendezkedtek be, és bár jó sok várakozás után, de a cégér is hamarosan megérkezik. Üzletet nyitni nem könnyű, koronavírus-járvány közepén pedig kifejezetten nehéz, de úgy tűnik, egyenlőre jól vették az akadályokat, és egy kedves, igényes helyet sikerült összehozniuk. Én mindenesetre kitartást, és sok sikert kívánok nekik!
Nyitókép: Bálint András / Szegeder