Mivel már az indulásom is furcsára sikeredett, mondhatni, hogy ez egy rendhagyó fesztiválbeszámoló lesz. Alapvetően rosszul emlékeztem a megbeszéltekre a főszerkesztő úrral, és pénteki helyett szombati indulás állt a fejemben. Pénteken a barátnőmmel szerettem volna valami gagyi horrorfilmet nézni, miközben pizzával tömjük az arcunkat. Ez ott bukott meg, hogy feltűnt a kollégáimmal közös Messenger-beszélgetésben, körülbelül délután 4 órakkor, hogy az már bizony mai indulásról szól, így hát neki álltam a hátralévő egy órában összepakolni és sátrat tarhálni.
Sikerült is összekapnom magam, mire kollégáim megérkeztek értem a több mint 30 éves, anyósülés nélküli, törött ajtóval megáldott Opel Corsa típusú gépjárművel. Itt meg is jegyezném, hogy én életemben először készültem Szerbiába utazni, és mit ne mondjak, tetszett, hogy amolyan igazi balkáni stílusban léphetjük át a határt a jó öreg Corsában. Néhány forint szerb dinárra váltása után célba is vettük a tiszaszigeti határt. Magyar oldalon minden okés, megmutattuk a személyinket és mehettünk is a szerb határkapukhoz. Itt megmutattuk szintén a személyigazolványunkat a kicsit sem kedves, emelt hangon kérdező határőrnek, aki gyors pillantást vetett az öreg Corsa ajtajára, és paréj katonatiszt stílusban közölte, hogy ezzel ugyan nem hajthatunk a szerb utakon, majd visszafordított bennünket.
Nem volt egyéb lehetőségünk, kölcsönautóhoz kellett folyamodnunk, és útban Tiszasziget és Móraváros között még egy veteránautós menetet is sikerült teljesen véletlenül elcsípni, lett is belőle egy spontán galéria a Szegeder Facebook-oldalára. Szerencsére a főszerkesztő úr barátnőjének az apukája egy nagyon kedves úr, így a röszkei határt már az ő Suzukijával tudtuk megközelíteni. Ott fél óra ácsorgás után szerencsére nem fordítottak vissza bennünket, így hamarosan már a szerb sztrádát tudtuk koptatni az újdonsült autóval.
Így történt volna ez egészen Oromig, de egyszer csak a zseniálisan keskenyre épített szerb országúton, a GPS szerint kőkemény hét percre a fesztiváltól, a szerb út alapjának egyik letörött, emberfej méretű betondarabja úgy döntött, hogy ő fog koptatni bennünket, és amikor lejjebb húzódtunk a salakos, útszéli részre, hogy elengedjük a szembeforgalmat (mivel csak így fért el két autó a már említett úton) a már említett betondarab oválisra roncsolta szegény autó jobbhátsó kerekét.
Ha valaki kérdezné, hogy hány független újságíróra van szükség egy kerékcseréhez, a válasz se több, se kevesebb, mint három. Összesen húszpercnyi gyönyörű csapatmunka után tovább tudtunk hajtani a célállomás felé. Jelzi egyébként az út veszélyességét, hogy megközelítőleg ötven méterrel előttünk vészvillogózott két másik személyautó, amelyek közül az egyiknek mindkét jobboldali kereket defektet kapott az említett betondarabtól.
A Malomfesztivált immáron a hetedik alkalommal rendezték meg. Ezúttal augusztus 13–15-ig volt látogatható, szokásos helyszínén a szerb Vajdaságban, annak Északi-Bánság körzetében rejlő, Orom falu malma körüli puszta. A fesztivál az ideit leszámítva ezidáig 934 fellépőt és 15 219 látogatót tudhatott a magáénak. Ha valaki ennél is többet szeretne tudni a rendezvényről, akkor annak honlapján tájékozódhat.
Megérkezve a fesztivál területére viszonylag gyorsan találtunk is parkolóhelyet, majd elindultunk végre a bejárathoz. A beengedő személyzet nagyon kedves volt, gyorsan le tudtuk egyeztetni, hogy én más helyett jövök, és nem Balogh Gergőnek hívnak. A karszalag felhúzása nagyon profin történt, ha jól emlékszem egyikünk kezén sem volt túl bő, se nem túl szűk, emellett a mintájával is meg voltam elégedve, mivel engem leginkább a Stanley Kubrick-féle Ragyogás látványvilágára emlékeztetett, kissé az Overlook Hotel előtérszőnyegére hajazó mintázatával.
A fesztivál területe gyorsan körbejárható; volt egy Chill sátor, ahol számomra nem kifejezetten tetszetős elektronikus zenék szóltak (túlságosan törzsies dallamokkal és dobokkal operált néhol, és az nem a kedvencem), volt beljebb egy “nagyszínpad”, ami nem is volt olyan nagy, és még beljebb egy medence, ami mellett körülbelül három négyzetméteren már nekem is tetszetős, elegendő gépzajt tartalmazó techno ordított. Innen visszafele ha a levágó ösvényt választja az ember, akkor balkéz felől abba a sátorba futhatott, ahol szerb népzenére járták a táncot és a jól ismert vonatot. Mindezeknek a központjában állt a híresneves malom, mely mondhatni elég igényesen volt lézerfestve tetőtől talpig. Arrébb a malom és a Chill sátor között pedig hatalmas tábortűznél pihentethette magát, akinek erre van igénye.
Miután felmértük, hogy mi hol van, felállítottuk a sátramat, amiben aludtam volna, ha maradunk volna akár egy éjszakát is. Spoiler, nem így történt. Mivel az egész fesztivál egy nagyobbacska mező, így elég nehéznek tűnt a sátrat olyan helyre helyezni, ahol nem kap az ember hőgutát. Ezek után végre étkezhettem egyet a konyhának nevezett nagyobbacska büféstornál, ahol egészen olcsón, emlékeim szerint 150 dinárért (~450 forint) lehetett sajtos-tejfölös lángost kapni nagyon kedves néniktől, akik reggeltől estig munkálkodtak azon, hogy legyen mit enniük az éhező fesztiválozóknak.
Volt a szegedi Grand Cafénak is saját bódéja, ahol a Deák Ferenc utcában már megszokott árakon mérték a fröccsöt és a kávét, a szokásos mosolygós kiszolgálással. A nagyszínpad környékén több lehetőség is volt étel és ital vásárlására. A tábortűzzel szemben egy ilyen tipikus fesztiválos sörsátornál lehetett mondhatni csináldmagad pljeskavica burgert és pizzát vásárolni, az italos árusnál pedig egy “jó” Jelen sörrel hűthette le az ember a megemésztett falatokat.
Mivel egyikünknek sem volt túl sok ismerős zenekar a line-upon, amit úgy igazán megnéztünk volna, és számomra az egész fesztivál összességében egy low budget Ozora–Burning Man szerelemgyermeknek tűnt, ami számomra, hogy is mondjam, nem a fesztiválélmény csúcsa, így gyorsan kezdetét vette a mit is kezdjek magammal féle unatkozás. Egyedül a már korábban említett medencepart tűnt számomra olyan spotnak, ahol el tudtam volna képzelni, hogy még hajnalban is ropom, így eléggé érthetetlennek tűnt, hogy miért egy néhány négyzetméternyi helyen nyomorogtatják a táncolni vágyókat. Persze mókás, hogy ott van a medence, meg bömböl mellette az elektronika, de ha éppen nagyon táncolnék, és beleesnék a vízbe, amit nem tartanék meglepőnek önmagamat ismerve, azt már nyilván nem tartanám annyira Ibizának.
Szóval összességében számomra meglehetősen unalomba torkolló élménynek tűnt a Malomfesztivál, de nem szeretném azt mondani, hogy teljes egészében rossz lett volna, a dekoráció például kifejezetten tetszetős volt, főleg a lézerfestett malommal a közepén. Akár még zeneileg is megtalálhattam volna a magamnak valót, ha nem azon parázok örökös szorongóként, hogy úszni fogok akaratom ellenére. Amikor elkezdtünk tanakodni azon három óra ottlét után, hogy induljunk-e még ma este Szegedre vissza, akkor én is az igenre tettem a voksot, mert mint az elején már említettem, teljesen más terveim voltak aznap estére és zeneileg sem teljesen az én világom a Malomfesztivál.
A vizuális körítést ennek ellenére mindenhol csak dicsérni tudom, főként a Chill sátorban tett ki magáért annak készítője, ahol, mint már említettem, számomra szintén nem túl tetszetős zenék szóltak, mivel inkább a hippi ízvilágot karcolták azok, így nem igazán tudtam minden beatnél értékelni. Szóval összekaptuk a sötétben a sátrat, amit értelmetlenül, de legalább szintén csapatmunkával felállítottunk, és elindultunk haza.
Visszafele útba ejtettük Szabadkát. Mint már említettem, először voltam Szerbiában, és kifejezetten örültem neki, hogy láthatok egy Szeged-méretű várost. Hosszasan kerestünk egy akkor (hajnali 2 óra tájt voltunk már) is nyitva tartó boltot, ahová végül a vasútállomás előtt placcoló taxisok útbaigazításával sikerült eljutnunk. A boltban vennem Cocktát, ami mondhatni a szerb kóla, melynek eléggé megosztó ízvilágától valamiért a Fallout játékokban fellelhető Nuka Cola ugrik be.
Ez idő alatt bejárhattuk Szabadka hosszas és szerteágazó sétálóutca-hálózatát, láthattuk annak szecessziósan megálmodott épületeit, és némelyik, még a szocializmusból fennmaradt szobrát. Néhány belvárosi gangos lépcsőházba be is tudtunk menni, melyek kifejezetten árasztották magukból a Szárnyas Fejvadász-hangulatot. A legbalkánibbnak mondható helyszín talán a két épület közötti szétgraffitizett beugró volt, ahol egy poros-piros Lada is állt. Felfele tekintve egymásba futkosó irreálisan nagy mennyiségű kábell tarkította a látványt.
Szabadka után már igazán hazaértünk volna Szegedre, de sikerült hajnali 3:45-kor beállnunk a hatalmas dugóba a röszkei határnál, amiben végül hét és fél órát töltöttünk. Nesze nektek, finnyás újságírók! Elvileg pont sikerült beérnünk az augusztusi csúcsba, amikor a nyugatabbra dolgozó balkáni népek ellepik a határt, főként a Németországba tartók, mivel ott régiónként különböző időpontokban kezdődik meg a tanítás, és többnyire ehhez igazítják az emberek a vakációjukat, hazalátogatásukat. Ezt állítólag minden magyar tudja, és ilyenkor Tompa felé kerül, de mi ezek szerint már magyarok sem vagyunk eléggé. Ezt bizonyítja, mármint hogy minden magyar tudja ezt, hogy egyetlenegy magyar rendszámú autóval sem találkoztunk, bár ez talán arra is fogható, hogy kevesen indulnak el a Vajdaságból Magyarországra hajnali háromkor.
Azt hittem, tényleg meg fogok őrülni, egyedül a videojátékitalnak képzelt Cokta mentette a helyzetet, melyben végül már úgy éreztem magam, mint a hosszasan börtönviselt rabok. Egyszerűen nem tudtam, mit fogok magammal kezdeni a dugó után, hogy mit fogok enni, amikor nem kényszerülök benzinkúton kajálni, és hogy milyen lehet az élet az autópályán kívül. Miután közel nyolc órát nyöszörögtünk ebben a kegyetlen, lassú, dudálással teli és mindenféle közlekedési kultúrát mellőző purgatóriumban, dél körül már vissza is értünk Szegedre, és nem is várt más, csak a barátnőm, a cicánk és az alvás.