Négy napon keresztül folyamatosan tudósítottuk a tápéi téli kikötő mellől a 103 éves gőzhajó roncsainak vontatását. Megvolt a menetrend, mely szinte minden napra ugyanaz volt: reggel felkeltem, kimentem a hajóhoz, ott fényképeztem, gyűjtöttem infót, majd laptopostól, fényképezőgépestől beültem a kocsim hátsó ülésére feldolgozni az anyagot és kitenni az aznapi percről percre cikket. Ezt követően visszamentem a városba ebédelni gyorsan, majd újból vissza a hajóhoz, ismét megnézni mi történt. A második kör anyagát már otthonról dolgoztam fel, ahogyan a harmadik kört is, ami általában már délutánra, sötétedés körülre esett. Persze egy-egy helyszínlátogatás között is folyamatosan frissült a cikk.
Olykor rettentően unalmas és gondos, olykor pedig hihetetlenül izgalmas volt ez a négy nap a számomra. Legrosszabb pillanatot persze nem tudok kiemelni, ilyen nem is volt, legjobból azonban több is. Imádtam például a hajó körüli „földhegyeket” járni, mivel ilyenkor több emelet magasból tudtam fotókat készíteni az egész munkaterületről. A dermesztő kocsiban karamellás cukrot szopogatva, fagyott ujjakkal írni a cikket és szerkeszteni a képeket is szerettem valahogyan, az abszolút kedvenc azonban kétséget kizáróan a hajóban tett látogatásom volt pénteken. Ekkor érkezett ugyanis Hajdu János a TEK-től, akinek megmutatták a fedélzetet és a gépházat is. Én pedig mint jó fotóriporter csatlakoztam, hogy életemben először a Szőke Tisza fedélzetére léphessek. Nem fogom elfelejteni, az biztos.
