Tegnap este a Hungiban adta elő Stand Up Tragedy műsorát Puzsér Róbert. Az Iventer szervezésében létrejött eseményen a publicista hangsúlyozta: nem a szórakoztatás a célja, inkább az, hogy az évek során felszedett traumáit mostantól mások is cipeljék.
Hosszú évek óta uralkodó, és eléggé közkedvelt az a felfogás, miszerint „ha csak öt percre is elfelejti a néző a szekrényén heverő sárgacsekket, akkor már megérte annyit dolgozni egy előadással”. Ez az ars poetica nem lövi túl magasra az előadónak saját magával szemben állított elvárásait, mint ahogy a közönségről sem feltételez sokat. Vajon van magasabb érvényű dolog az életben, mint a kádári kisembernek morfiumként beadott egy, vagy másfél órányi nyugalom?
Bár a posztmodern korszellem vitatkozna ezzel, természetesen van. Persze olykor jóleső dolog elmosolyodni adott humorista előadásmódján, vicces családi történetein, hogy hogyan járt pórul itt vagy ott, és a kínos történetek megosztása adott esetben mentálhigiéniai funkciókat is elláthat, adózva ezzel a társadalmi felelősségvállalás intézményének: így könnyebben oldalhatjuk fel tökéletlenségünkből fakadó belső gátjainkat, magunkra ismerve felszakadozhat kafkai szorongásunk szégyentől áztatott fullasztó torokgombóca.
A humor, a nevetés azonban nem cél, hanem eszköz. Mint ahogy Hamvas Béla is írja: „Az ember igazságelviselő képessége a humornál kezdődik […]”. Ez egy prizma, amin az átszűrődő valóság, mint a fény, elemeire bomlik. Segít megérteni a dolgokat vezérlő alantas szándékot, tükrében kirajzolódik a groteszk, mely az eseményig vezető utat kövezte, vagy feltárul a viccesnek vélt, ám szörnyű tragédiák cincálta sors. Ebben utazik Puzsér is.
Ilyen történet a gyerekkorokat beárnyékoló marketing-szándék vezérelte Három kívánság Tibi bácsival és a gőzgombóc, vagy a derék alatt rövidnadrágos és strandpapucsos, felül persze zakós és nyakkendős tévébemondó hazugsága is, mely egyaránt kiváló kiindulási pont arra, hogy meg merjük kérdőjelezni jelenünk médiakínálatának érvényét.
A másfél órás műsor rengeteg témát érintett. Tibi bácsinál kezdtük, de volt média, és személyes történetekre alapozott bulvárkritika is. Felmerült a pártalálás nehézségeinek kérdése, és átfogó NER-kritikát is kaptunk, kellően puzséros megfogalmazásban. A kormorános sztori még mindig mindent visz, de előjött az olimpiai sportágak abszurd jellege és a lobbi, aminek okán teljességgel érdektelennek és komolytalannak tűnik az, amire ez a több ezer éves dolog jutott, persze joggal.
A kis, gyerekkori traumáktól az előadás végére egészen a szentkoronáig, és annak elferdült keresztjéig jutottunk. A példázat, miszerint a történelmet lezártnak tekintve az ember képtelen felelősséget vállani koráért, és elhazudva az életet merül alá kicsinyességének, kiváló kritikája ma is uralkodó mentalitásunknak. Remélhetőleg volt annyira hatásos, hogy a Hungi közönsége a vicces és nagyon magyar történet mögött felsejlő önreflexió lehetőségével, és az abból fakadó változás igényével is élni fog. Mert a történelem nem ért véget.
Úgy érzem, hogy a közösségi média világában már egy kissé elkopott a stand-upnak ez a fajta turné jellege. A tévé és a YouTube miatt már nincs benne meglepetés. Bödőcs Tibor pár éve egy az Indexnek adott interjújában is hasonlóval magyarázta azt, hogy kilépett az RTL Showder Klub című műsorából: „Nem a kontextussal volt bajom, hanem azzal, hogy hányszor kerülök képernyőre. Véges számú poén jut eszembe, és ha túl sokszor vagyok a tévés műsorban, akkor kiárusítom a poénjaimat, nem marad az élő fellépésekre.”
Talán Puzsér műsorával kapcsolatban is itt fogható meg az est kritikai szempontból. Aki követi a publicista közéleti munkásságát, nézi YouTube-on és olvassa az írásait, annak könnyen válhatott unalmassá a műsor egy-két pontja. Ez főleg a történetek humoros oldalára értendő, adott sztori tanulságából és érvényéből persze nem vesz el. Nekem gyakran hiányzott az ív, ami a különböző történeteket összeköti, és úgy vettem észre, hogy a főleg fiatalokból álló közönség sem reagált úgy – a most már kopottnak mondható közéleti szereplők emlegetésére -, hogy az az előadónak visszacsatolást nyújtson.
Nyilván nem várható el, hogy egy előadó minden előadására új és friss anyaggal készüljön. A közösségi média világában az ilyen eseményeket inkább a személyes jelenlét, az előadó és a közönség ott helyben megvalósuló kölcsönhatása és a rögtönzés teszi élménnyé, meg persze az esemény utáni spanolás lehetősége. Viszont pár év távlatában nem árt frissíteni a repertoárt.
A Vélemény rovatban megjelent cikkek az adott szerző álláspontját tükrözik, a szerkesztőség egészéét nem feltétlenül.
Nyitókép: Szűcs Dániel / Szegeder