„S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:”
(Ady)
Azt gondolom, hogy a hétvégén az elmúlt évtized legfontosabb politikai „eseménye” történt meg, azzal, hogy Hadházy Ákos végül el tudta érni, hogy politikai szövetségeseik túlnyomó többsége (még a retrográdok és opportunisták egy része is) kihátrált Tóth Csaba mögül – ezzel utat mutatva a politikai megújulás (megtisztulás?) minimuma felé. (Politikai eseménynek itt most a status quo felmutatására, illetve feltörésére irányuló sikeres kísérletet tekintem.)
És ez most már teljesen független attól, hogy végül mi lesz az előválasztás konkrét eredménye ott, hiszen az nyilvánvaló, hogy ezek után nem lehet már úgy csinálni, mintha minden rendben lenne Zuglóban, mintha Tóth Csaba „nem lenne akkora gáz” – ahogyan ezt az MKKP zseniális kampányával a közvélemény számára lefordította és érthetővé tette.
Ebben a rövid írásban elsősorban a Hadházy által képviselt politikai attitűd fontosságára (pontosabban: nélkülözhetetlenségére, megkerülhetetlenségére) szeretném felhívni a figyelmet, arra a kérlelhetetlen és megalkuvásmentes elszántságra, amit politikai bátorságnak vagy kurázsinak szoktunk leginkább nevezni – ami, ha kellő kitartással és türelemmel párosul, akkor előbb-utóbb igenis meghozza gyümölcsét (miként a mellékelt ábra is mutatja). Ezt különösen az örökös kétkedők figyelmébe ajánlom.
A status quo „feltöréséhez” azonban kellett a Momentum is, aki először is befogadta a két politikai menekültet (az LMP két korábbi társelnökét), miután korábbi pártjukban teljesen ellehetetlenültek (az egykori alapító kedvenc kifejezésével: „elszívták előlük a levegőt”) – vállalva ennek nemcsak a pozitívumait, de a kockázatait is. Például, hogy hajlandó volt szembemenni a szövetségesekkel, amikor belement abba, hogy Hadházy „ráinduljon” a szocialisták zuglói erős emberére (ami a közvélemény felé mindenképp kockázatos lépésnek tűnhetett).
De legalább ugyanilyen fontos volt a Kutyapárt szerepe a folyamatban: hosszú évek alatt felhalmozott hitelességüket (“morális tőkéjüket”) és népszerűségüket tették fel a latra (dobták be a „közösbe”), amikor a sajátos ironikus eszköztárukkal érzékeltették a helyzet abszurditását (mármint hogy a Tóth Csaba-féle politikai attitűd elégséges lenne a Fidesz leváltásához – nem pusztán számszakilag, hanem annak valódi értelmét kérdőjelezve meg).
Végül nem mehetünk el szó nélkül Karácsony Gergő szerepe mellett sem, aki (reméljük) mégiscsak érzi (nem először tett erre utaló jeleket), hogy mikor (és hogyan) kell helyesen dönteni – és hogy, ha van mögötte kellő erő (és/vagy nyomás), akkor képes is ezeket a döntéseket meghozni. Kifejezetten elegáns gesztus volt Hadházy részéről, ahogyan megköszönte Karácsonynak a kései (de talán még időben jött) támogatást, utalva egy másik politikai erényre (és elfogadva, hogy a különböző politikai aktoroknak más-más mozgástere van, nem mindenki léphet egyszerre, viszont bízni lehet egy jó koreográfia sikerességében):
„Egy jó vezető fontos tulajdonsága, hogy képes felismerni a pillanatot, amikor már nem szabad ragaszkodni bizonyos dolgokhoz. /…/ A főpolgármester úr felismerte ezt a pillanatot, és változtatott. Azt is felismerte, hogy egy ponton túl már nem lehetséges kompromisszumot kötni a vállalhatatlannal.”
A folyamat végére az körvonalazódik (pontosabban jóhiszeműen érthetjük ezt így is), hogy végül ez egy igazi csapatmunka volt. Ahol megvan a szerepe az előőrsnek, aki a csákánnyal maga vágja ki a járatokat, az ún. politikai bulldogoknak és az oknyomozó riportoknak egyaránt. A teljesen más nyelvet beszélő „viccpártnak” ugyanúgy (aki, ha kell, „felnő a feladathoz” és demonstrálja, hogy véresen komolyan kell őket venni, ha igazi tétje van a dolognak). És persze a „reálpolitikusnak”, aki nyitott a változásra, de tudja azt is, hogy ő nem mehet bármikor fejjel a falnak (mert akkor megint kezdhetünk mindent elölről, ahogy a társasjáték is mondja: „lépjen vissza a startmezőre”). Megérezni a különbséget bátorság, vakmerőség és politikai ámokfutás között. És tudni, hogy ez gyakran csak a jó időzítésnek (és a szereposztás helyes felismerésének) a kérdése.
Sajnálatos, hogy egykori pártom ezekben a pozitív folyamatokban időtlen idők óta nem vesz részt – hanem éppen ellenkező szerepet tölt be. (Lásd mostani zuglói szerepvállalását is.)
Ha már annak idején oly sok iskolai ünnepségen „harsant fel” a mottóul is választott Ady-vers, miért ne vehetnénk néha komolyan annak bizonyos sorait (mert mi van, ha mégis a költőnek van igaza):
„Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.”
Köszönet a fent nevezetteknek. Jöjjenek a fiatalok!
Szentistványi István,
/korábbi szegedi önkormányzati képviselő/
(2010–2016: LMP, 2016–2019: független)
Nyitókép: Erdős Dénes / Népszava