Fotó: Balogh Gergő / Szegeder
Najó, igazából egy ajtó. Szóval. Szobatársamat, kedves barátomat annyira kikészítette az önkormányzati választások szardobálása, hogy krisztusi szerepbe bújva próbálta meg kiegyenlíteni a két oldal számláját, s zen kertje virágának a szegedi és az országos közélet szereplőit szánta.
Meglepődve tapasztaltam egyik délután, mikor hazaértem, hogy kedves barátom a szint közösségi helységében vágdossa ki az arcokat szórólapokról, újságokból. Izgalomtól gyöngyöző homlokkal fordult felém, s gyermeki lelkesedéstől tüzelő szemekkel ecsetelte, hogy
„Nézd csak, behajtjuk az orruknál, olyanok mint egy béka, mehetnek az ajtóra!”
Mint kezdő start up tulajdonos bámultam a gyűjteményre, fürkészve a lehetőségeket. Hihetetlen meta tartalommal átitatott posztmodern installációk képei lebegtek a szemeim előtt, meg a jövőbeli én, aki francia sapkában, egy pohár száraz borral a kezében magyaráz művészetekről különböző álértelmiségi szalonokban.
Belevágtunk hát, s megteremtettük gyűjteményünk alapját: két Nemesi Pált, két Botka Lászlót, két Gyurcsány Ferencet és egy Lauer Istvánt. Volt egy ici-pici Orbán Viktorunk is, nagyon szerettük, de ő már a huzat szárnyán repülve máshol hirdeti azóta a keresztény demokráciát.
Nagy tervünk, hogy a jövőben az ajtó szabadon maradt részét újabb zen virágokkal telepítsük be. Nekem régi vágyam egy ici-pici Kósa Lajos, de egy Bangóné Borbély Ildikóra, vagy egy Semjén Zsoltra sem mondanék nemet.
Azért az ajtó buddhista szentség mivolta sem nyújt menedéket a múlt árnyai elől, amikkel ki-ki saját lelkiismeretének megfelelően számol el.
