6 óra 10 perc, ébresztő, nemsokkal később már az Indóház téren, Debrecenbe tartunk sajtókonferenciára. Legény Dani kolléga késlekedik, de sebaj, olyan még nem volt, hogy vonatot kelljen lekésni. Lekéstük, bő egy óra múlva már Konok, Czeglédi, Puzsér és Hont vitatkozik a laptopon, mellettük az unott táj ismétlődik. A kocsiban hárman ülünk, maszk egyikünkön. Cegléd előtt fékezni kezdünk, táskát ragadva indulunk az ajtók felé, de oda se érünk, hirtelen visszarúgással torpan meg a szerelvény. „Hentesáru” – dörög egy idős kalauz néhány perc múlva, amikor a vagonunkba ér, aztán teljes érdektelenséggel foglal helyet. A síneken sétálunk vissza Nagykőrös felé, újságírók vagyunk, majd azt mondjuk. Szembe a mozdonyvezető és a személyzet maradéka: a sín mellett feküdt, vészfékeztem, a szemtanúk mentőt hívtak, az öreg meg felállt és elbiciklizett, én visszamegyek megvárni a rendőrt, állva maradunk. Meddig, kérdem, egy-másfél órát, mondják.
Huszonöt perce a tűző napon, betonaljak és vasporos zúzottkő-ágyazat, felsejlik a ceglédi gabonasiló, mögötte már az állomás váltókörzete. Útátjáróhoz érünk, sorompó nincs, régi autó fékez le, elenged bennünket. Milyen kedves, gondolom, és viszonzásképp karjaimmal gőzmozdonyt imitálok, hátha megnevetik. Nem nevették: végigsértett öreg magyaráz az anyósról, de én semmit sem hallok. Még mindig vaspor, de már a viacoloron, peron a negyedik és ötödik vágányok között. Gőzvontatású nosztalgiavonatra szólít a hangos, örülünk. Lehengerlő élményt nyújt a két 424-es, ahogyan a környéket uralva megérkeznek faburkolatú vagonokat vonatva, szerelmet érzek. Elvisznek Szolnokig, kérdem a kalauzt, nem lehet, fejesek ülnek a vonaton. Elvisztek Szolnokig, kérdi Legény Dani a masinisztát, nem lehet, nem férünk el. Túlfőtt csapágyat hűtenek a szerkocsi mellett guggoló olajfoltos vasutasok, késve indulnak csak. Tízen, húszan, harmincan csodáljuk a Bivalypáros síntáncát.
Éles csikorgással gurul be korábbi szerelvényünk, mégsem álltak sokat. Nemsoká a gőzös után, zsúfolt InterCity-n zúgunk tovább a cívisváros felé. Unott táj megint, pedig nem ugyanaz, mint a sokat látott. Szolnokon szép: zöld acélhídról jobbra távolban magasodnak a város tízemeletesei, köztünk holtág kanyarog, két szélén telepített erdők illusztrálják a természet csodáit. Ötvenen a kocsiban, többségen orrot és szájat eltakaró maszk, nem többségen csak állat, két fickón még azt se. Kezet mosni indulok, de nem jön víz a csapból, hiába a pedál. Az első osztályon mozgásérzékelős, jön is belőle, de csak ha kedve tartja. Elsőre tartotta, másodjára kissé hátrébb lépve próbálom folyásra bírni, harmadjára rendesen arrébb is állok, semmi, megsértődhetett. Visszaülök és írok tovább, micsoda nap ez.
Fotók: Szűcs Dániel / Szegeder