Városunkban is bemutatásra került 2020 legjobban várt dokumentumfilmje, az Alzheimer. A filmben fontos szerepet kap Szeged, hiszen három helyi, a betegséget kutató orvos is megszólal benne. Az utolsó szegedi vetítésre az alkotó, Kollár István is leutazott. A filmet követő közönségtalálkozó után beszélgettünk vele a betegségről, a megszerzett tapasztalatairól – és a filmről is.
A film végén lévő feliratból kiderül, hogy az Ön édesanyja is küzdött az Alzheimer-kórral. Mondhatjuk, hogy személyes indíttatásból készült a film?
Alapvetően nem személyes okok miatt készült. Sokkal előbb elkezdtem a témával foglalkozni. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a kezdetekkor nem is a betegség érdekelt, hanem a beteget ápoló hölgy bemutatása volt a célom. A beszélgetések alkalmával tudtam meg, hogy az akkor 6-8 éve fekvő, kommunikációra képtelen férj Alzheimer-kórban szenved. Ledöbbentem, mert én azt hittem, hogy ez a betegség nem okoz ilyet, ez csak amolyan “felejtős”. Elkezdtem utánanézni a betegségnek, olvastam az ijesztő statisztikákat és megtudtam, hogy szinte semmit sem tudunk erről a rettegett kórról. Így aztán a hölgy mellett a betegség is egyre nagyobb hangsúlyt kapott a filmben, amit nem is akartam ezen egy családnál távolabb vinni. Ekkor lett édesanyám is beteg, de a diagnosztika hiánya miatt először én sem szakembert, hanem ezt a hölgyet, Máriát hívtam, aki igazából telefonon keresztül hallgatta meg a problémáinkat, és ő “diagnosztizált” először. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen jó lenne, ha mindenkinek lenne egy ilyen Máriája, akit felhívhat. Így bővült a film egyre jobban, így nyúlt túl a határainkon is, így ismerhetünk meg közelebbről benne három családot és ezért készítettem több mint 40 szakemberrel interjút.
A koronavírus-járvány az Alzheimer eredeti országos premierjét is félbeszakította. Hogy élte meg ezt a helyzetet?
Nagyon nehezen. Ez egy 5 évet felölelő munka, sajnos egyedülálló, mert ilyen szintű film még nem készült erről a témáról idehaza, Európában is kevés. Ráadásul az utolsó fél évben nagyon begyorsultak a dolgok, és éreztem, hogy húzni kell egy határt, amikor asztalra csapok, és lezárom a forgatásokat. A rengeteg információ csak ömlött hozzám, de nem akartam még éveket várni a filmmel, hiszen már híre ment, hogy érkezik, készül, és sokan várták. Ekkor döntöttem úgy, hogy egy 6 részes, mindenre kiterjedő, minden témát teljesen körbejáró sorozatot szeretnék, és ennek érdekében készült ez a film, amit én amolyan nulladik résznek hívok.
A filmet felkapta a sajtó, elkezdtek róla írni, tévéműsorokat készíteni, és jelentkezett a Cinema City a film forgalmazására is. Amennyire lehetetlennek tűnt a film elkészítése a támogatások totális hiánya miatt, úgy tűnt hihetetlennek a fogadtatás. Márciusban csúcsosodott volna ki, amikor a mozik vetítik, és a film után szakmai beszélgetésre is nyílik lehetőség. Úgy gondoltam, semmi nem állhat a film útjába, és eléri a célját: beszéljenek az emberek mindarról, amiről szól. Egy dologgal nem számoltam: a vírus. Annak az esélye, hogy az első vidéki vetítés napján bezárjon a világ összes mozija… erre nem számított senki. Nagyon nehezen éltem meg, mert tudtam, hogy fénysebességgel múlik el annak az esélye, hogy ez a film beteljesítse szerepét.
Lehet-e sejteni, hogy mennyiben alakult volna másként a nézettség akkor, mint most?
Két nap alatt lett teltházas az első budapesti vetítés. Rögtön szerveztünk egy másodikat, az 4 nap alatt telt be teljesen. Az első vidéki előadás is teltházas volt, a többi helyszíneken változó, de teltházasnak ígérkező nézőszám váltott már jegyet 4-6 héttel az előadás előtt. Ez elég előremutató és pozitív volt.
Elteltek hónapok, a mozik újranyitottak, és most úgy volt lehetőség vetíteni a filmet, hogy személyes beszélgetések nélkül. Két hétig volt műsoron, az első héten naponta két-három alkalommal is. Sajnos a film híre már nem szárnyalt úgy, mint márciusban. Ráadásul az emberek talán még félnek moziba menni. A nézőszám a két hét alatt nem érte el azt a szintet, amennyi jegy már eladott volt az év elején. Ez némiképp csalódás, holott az okokat tudjuk: megint csak pénzhiánnyal küzdünk, és talán nem is jutott el annyi emberhez a filmvetítés híre, mint azelőtt.
A mai nap vetítették utoljára a filmet a Cinema City-k. Lehet-e ilyen korán bármiféle konklúziót levonni az országos vetítés után? Milyen visszajelzések érkeztek?
A filmre egyértelműen pozitív a visszajelzés. Ami külön öröm, hogy szakmai berkekben is. Ápolók mondják, hogy a film segítségével máshogy állnak a betegekhez – pozitív értelemben persze. Mindenki azt mondja, kötelezővé kellene tenni iskolákban, kórházakban, idősek otthonában.
Ami bennem megfogalmazódott már rég, de most a sok-sok üzenet okán már látom is, az az, hogy a magyar ember általában úgy kér segítséget, vagy azt várja a segítségtől, hogy az megoldja helyette. Rá kellene jönnünk, hogy a segítség igazából csak irányba fordít, utat mutat, hogy merre induljunk és mit kellene tennünk. Sajnos a legtöbb magyar ember nem ilyen, hanem az „oldd meg helyettem” szavakat érti segítség alatt. A film is kitér erre, hogy egy hozzátartozónak kell felkutatni a segítségeket, és néha időt, energiát és pénzt is áldozni kell rá, mert a segítség nem ingyen és nem házhoz jön. Amit látok – nem csak ebben a témában -, hogy sok ember nem lép közelebb a segítség irányába, hanem elvárja, hogy az odamenjen. Sajnos az élet nem ilyen, még akkor sem, ha ezt így igazságtalannak érezzük.
Van olyan város, ahol a busz 100 méterre áll meg a mozitól, és a helyi hozzátartozói klub felháborodva közölte velem, hogy hogy képzelem, hogy ennyit gyalogolnak. És ebben a nagyvárosban a két hét alatt 17-en nézték meg, amiből 9-en az ismerőseim voltak. 100 méter választotta el őket attól a filmtől, amit hónapok óta a 100 fő körüli hozzátartozói klub tagjai meg akartak nézni. Várták – ezt tudom.
Van olyan közösség, akik nem ülnek össze nyáron, mert meleg van. Ez előtt is teljesen értetlenül állok. Ha meleg van, akkor már nincs is kérdés, nincs probléma, nincs megoldandó ápolási gond? Tudom, tapasztaltam, hogy mennyire nehéz helyzetben van az, aki ápol, akinek a rokona ilyen kórban szenved, és mennyire tönkre tud menni egy hozzátartozó ebben. De néha kérdezni kell melegben is, néha gyalogolni kell 100 métert, néha tenni kell azért, hogy jobb legyen, hogy kapjunk információt, és ezzel együtt reményt és erőt.
A vetítést követő beszélgetésre megtelt a Woodoo Café. Másabb volt-e bármiben a szegedi közönség, mint az ország többi városában?
Mindenhol nagyon sok a kérdés, és mindenhol közvetlenek az emberek. Legyen az nagyváros, kisváros, vagy akár Budapest. Bátran és nyíltan kérdeznek. Most Szegeden ami más volt, hogy bíráltak is. Mondtak ellenvéleményt. Az egyik hölgy azt bírálta, hogy a film úgy állítja be az intézményeket, mintha azok rosszak lennének. Ez persze nem így van, maximum nagyon magukra vették a kritikát. Intézmények között vannak jók és rosszak. Ők egy jóban dolgoznak, a filmben is egy ilyen jó intézmény került bemutatásra, de elhangoznak olyan vélemények is a filmben, miszerint az intézmények között vannak rosszak is. Szóval Szegeden volt az először, hogy kialakult egy efféle beszélgetés is, ahol más-más véleményű emberek is tudtak eszmét cserélni.
Vannak-e újra és újra felmerülő kérdések ezeken a pódiumbeszélgetéseken? Tudna írni egy „Gyakran Ismételt Kérdések” rovatot a weboldalára?
Tudnék írni, és fogunk is. Sőt, egyedi kérdésekre is fogunk videóinterjú keretében válaszolni. Ehhez lehet tőlünk teljesen anonim kérdezni a weboldalon keresztül. A fiatalok és azok, akik nem érintettek a betegségben azt kérdezik, hogy hogy lehet “elkapni”, meg mit lehet tenni ellene, hogy ismerjük fel stb. Akik az elején járnak, ők a folyamatra kíváncsiak, akik nyakig benne vannak, ők a segítségnyújtási lehetőségeket kérdezik. Győrben egyik nap még az eutanázia témakör is szóba került, és ez egy olyan nehéz téma, amiről kb. 10 éve szeretnék készíteni filmet.
A filmben elhangzik, hogy nehezen jutnak segítséghez a családok. Mennyire hárul Önre a “boxzsák” szerepe a közönségtalálkozókon?
Is-is. Írásban többször megkaptam, szóban csak most először, épp Szegeden, hogy a film nem nyújt megoldást. Miért nem? Nos, a film bemutatja azt, hogy nincs megoldás. Csak felteszi a kérdéseket és összegez. Újat én sem tudok mondani, csak bemutatni és összefoglalni. Ami pozitív mindenkinél, hogy a film mennyire emberi, és mennyire érthetően foglalja össze az ismereteket, és bizony sokan csapnak a homlokukra, mert a segítségével rakták össze az ismereteiket. Ilyenkor nem vagyok boxzsák. Az akkor vagyok, amikor valaki azt hiszi, hogy a film után, ha hazamegy az ápoltjához, az majd jobban lesz ettől. Sajnos nem. A szegedi hölgy azt mondta, hogy a filmem elkeserítette, mert most már tudja, hogy nincs ellenszer, nincs megoldás. De sajnos itt tartunk most.
A filmben Szeged is fontos szerepet kap azáltal, hogy három helyi kutató orvos is megszólal. Hogyan kerültek az Ön látókörébe, hogyan sikerült kapcsolatba lépni velük?
Szeged egy nagyon fontos hely az országban és a kelet-európai régióban is. Sok kutató dolgozik különféle projektekben, a filmemben pedig közülük is a legelismertebbek szólalnak meg. Szeged nem nekem, hanem mindenkinek fontos város, és ráadásul olyan újdonsült felfedezésről is szó esik a filmben, aminek publikálásához elég nagy utánajárásra volt szükséges. Az is lehet, hogy egy nagyon fontos lépésnek lehetünk szemtanúi az Alzheimer-kór kutatásával kapcsolatosan, ami most éppen itt zajlik Szegeden.
A kapcsolatteremtés meglepően jól ment. Írtam egy levelet, amiben vázoltam, hogy egy film készül, leírtam, hogy mit hogyan szeretnék bemutatni, mi a célom, és ők erre reagáltak pozitívan. Szinte elérhetetlen emberek szentelték nekem és a nézőimnek az idejüket, ami nagyon nagy szó, és nagyon hálás is vagyok érte.
Most, hogy túl vannak az országos vetítéseken, hogyan tovább?
Művelődési házak, kisebb mozik, kórházak, intézmények és iskolák felé nyitunk. Ezeket a helyeket szeretnénk országosan elérni, ahol vetíthetjük a filmet, és tarthatunk mellé előadást, vagy beszélgetést. Most több-kevesebb sikerrel ezen dolgozom, de elkelne az emberek segítsége ebben.
A másik, hogy nagyon jó lenne valahogy az anyagi feltételeket előteremteni az “igazi” 6 részes sorozatra, ami részletesen tárgyalja mindazt, amiről ebben a filmben csak pár percnyi időben van szó. A legtöbb epizód javarészt már le is lett forgatva, de nagyon sok vele még a munka. Ha nem kapok támogatást, nem fogom tudni elkészíteni sajnos. Már a közösségi finanszírozás ötlete is többször felmerült, de egyelőre ezt mindig elvetem, mert nem hinném, hogy egy ilyen volumenű sorozat elkészítésének anyagi terhe az én saját, vagy az éppen segítséget váró hozzátartozók pénztárcáját kellene, hogy nyomja.
Nyitókép: Kelcz Dávid / Szegeder