22:48 van, egy csepp izzadság nélkül ülök le a gép elé. Ez azt jelenti, hogy viszonylag érdekes volt az este, ezért viszonylag sokáig kint is maradtam, és jó idő volt, ezért most nem fulladok bele éppen a saját verejtékembe, mint más augusztusi estéken hazabiciklizést követően. Augusztus 20. van, ma megünnepeltük az országot: volt nemzeti kenyérszeletelés a Széchenyi téren, Nagy Feró Kossuth-díjas lett, tűzijátékot lőttek a Tisza felett, ellepték a várost a villogóslufi-árusok és a lángosért kígyózó sorok a Szegeden, ahol Itália-hangulatot árasztott még az utolsó utcasarok is.
Azért volt Itália-hangulatom alapvetően, mert bár nem sokszor jártam még az országban, mégis az a benyomásom, hogy egy péntek estén valahogy így festhet bármelyik olasz város: sok ezer helybéli rója a viákat, corsókat és piazzákat, és közben jókat isznak, jókat esznek és jókat beszélgetnek. Ez teljes mértékben megvalósult pénteken este Szegeden, és mindez teljesen jól állt az amúgyis mediterrán hangulatú városunknak. Azt pontosan nem tudom, hogy mennyire sokan, de Bálint András Andy kollégámmal a Móra Ferenc Múzeumnál körbenézve úgy 5 és 10 ezer fő közé tettük a csúcsideji látogatottságot. Majd megjegyeztük, hogy igazából ezer fölött már eléggé nehéz ezeket megbecsülni és inkább továbbálltunk.
Legelőször talán ott ütött meg az augusztushuszadika-érzet, amikor a Rudi és Fickóban megláttam, hogy a pincérekhölgyek egységesen bordó blúzt viselnek. Innen 19:30 körül léptem le, miután szereztem még szemből egy sóskaramella-pisztácia fagylaltot, mert szerettem volna benyomásokat szerezni a Vastag Viktor koncerten, amelyről később csak annyit tudtam meg, hogy Király Viktor, és hogy annyira nem rossz, mint egy Széchenyi téri haknifellépőtől azt elvárnám. Mármint kellően rossz volt, és talán az előadón magán is éreztem, hogy azért ő is inkább ment volna a Strand Fesztiválra fellépni, de végülis csak az számít, hogy az emberek élvezték-e. És élvezték, mondjuk azt merem állítani, hogy annyira nem, mint az egy nappal korábbi Retro házibuli megnevezéssel történő mulatságot, amin egymásba karolva ropták a népek a tér aszfaltját.
A fagyimmal mentem egy kört a Széchenyi téren, mert nem akartam belebiciklizni a tömegbe a csodálatosan folyós pisztáciagombóccal a kezemben és ezzel kvázi terrorcselekményt megvalósítani. A tér körül már kevéssé volt jó a hangulat, a nagy tömegbe betévedt autósok és (troli)buszvezetők közül többen idegesen kezelték egymást, türelmet nemigen gyakorolva. Egy a Széchenyi téri ideiglenes trolibuszmegállóba befutó troli vezetője például vagy egy percen keresztül tenyerelt a dudán, mert egy taxis oda parkolt, ahová amúgyis szoktak, de most nem lett volna szabad. Kicsit arrébb, a Kiss Ernő utca torkolatánál egy egyterű szeretett volna kitolatni parkolóhelyéről, de az úton dugóban álló autósok nem tolattak hátra, ezért egy járókelő hölgy kezdett intenzív mutogatásba és mé-nem-tucc-hátrább-menni-mos-komolyan-há-nem-látod-hogy-jönne-kizésbe, amire természetesen továbbra sem kezdett el tolatni vagy két tucat autó egyszerre.
De ne akadjunk le ilyeneken, inkább jöjjön az a rész, hogy igazából nem is tudom, mit vártam augusztus 20-tól. Ez az az ünnep, ami általában olyan, mintha nem is lenne, de ha van, akkor is leszarja az ember. Ezzel ellentétben idén jó volt augusztus 20. Elvárások nélkül körözgettem biciklimmel a Széchenyi térnél, amikor mire elfogyott a fagylalt, valahogy az Anna-kútnál voltam éppen, és megpillantottam egy Bengáli villamost a körúton. Azonnal döntenem kellett, hogy teljesen feleslegesen felszállok-e a nosztalgiavonatra és elzörgök vele Tarjánba, avagy beállok a Király Viktor-rajongók közé.
20 óra után néhány perccel gördült be a Bengáli ismét az Anna-kútra, nem volt húsz perc sem megjárni Tarjánt. Andy-vel elmentünk megnézni a Király Viktor produkciót, aztán keresztül sétáltunk a téren és betértünk a Kiss Menyhért utcai italboltba, hogy negyed órát állhassunk sorba egyetlen energiaitalért. A Klauzál téren aztán ittunk a millenniumi díszkútból is, ahol fontos volt kiválasztani, hogy melyik erényt hirdető csapból iszunk: hit, bátorság, becsület, fény. Én a bátorságból ittam, Andy a fényből, és igen, viccelődtem azon, hogy vodka van benne, haha. Ezen a ponton csatlakozott hozzánk egy begipszelt lábú, megtévedt arc, aki dohányboltot keresett a közelben, és miután a Mars tér felé irányítottuk, részletesen fejtette ki, mekkora idióták a Híd utca–Kelemen László utca sarkán lévő trafik tulajdonosai, hogy ekkora tömegben, augusztus 20-án zárva vannak. Hát hülyék ezek a barmok!
20:56-kor becsatlakoztunk a tűzijáték felé özönlő emberforgatagba, akikkel felsétáltunk a Belvárosi hídra. Jó volt így, autók nélkül a belváros, sokkal nagyobb élmény a Híd utca közepén sétálni, nem pedig egy másfél méteres sávban, az épületek falára passzírozva a másikat. A tűzijátékokról szólva azt hiszem kétféle ember létezik, illetve van egy keresztmetszet is. Az egyik, aki szereti, a másik meg aki nem. Illetve keresztmetszet a nem-szereti-de-megnézi, amibe én is tartozom. Nem szeretem, mert szerintem több kárt okoz a környezet és az állatvilág számára, mint élvezetet nekünk, de ha már van, akkor elmegyek. És bár 2021-ben az ég világon semmi újat nem hozott a szegedi tűzijáték, valamiért mégis tök jó volt megnézni. Látványos volt, ami leginkább talán a képeken jön át. Néhány percre belegondoltam, hogy háború van és bombázzák Szegedet; egészen hátborzongató élmény volt, főleg amikor a Roosevelt tér palotáiról visszhangzottak a hatalmas durranások. De a tömeg éljenzett, a cirkusz teljesült.
Ezt követően már csak annyi volt az estéből, hogy a tömeggel együtt visszatérjünk a belváros központibb területeire, névlegesen a Széchenyi tér–Dugonics tér tengelyre, ahol egy szelet vékonytésztás pizza elfogyasztását követően már tényleg nem lehetett letagadni, hogy valami északolasz nagyvárosban vagyunk éppen.