Megint késésben voltam, és természetesen a város összes pirosát is sikerült elkapni a kilencvenessel, ami határozottan bonyolította a helyzetet. A Csaknekedkislány 17.45-kor kezdett a Pepsi Nagyszínpadon, és nem szívesen maradtam volna le, már a kezdésről sem. Érdekes, hogy hogy megnyúlnak a terek, amikor az ember siet, a ligeten kábé egy órának tűnt az átkelés, és becsekkolás közben is legalább két tisztes polgári életet éltem le, mire a melyre menő tipi-tapi után bejutottam.
Egy taktikai sörrel a kezemben igyekeztem a fesztivál legtávolabbi csücske felé, és mindenki ellenségnek számított, aki a haladásban hátráltatott. Kicsit reméltem, hogy úgy, mint két éve, a srácok megint maratoni késéssel kezdik az előadást, de várakozásaim nem jöttek be, büntetésem végül két szám mínusz lett. Jóleső rácsodálkozás volt, hogy a srácok kaptak egy nagyszínpadot, és hogy az a magas cingár alak, az az énekes gyerek azt rendesen ki is tölti, és olyan szabadon tolják a számokat, hogy időnként még a dallam vagy a szöveg sem korlátozza őket. Még a bénázások is az előadás koncepciójának részét képezték, de ami a legfontosabb, az ez volt:
CsakNekedKislány: Levegőt! (De jó elhagyni magamat) | Gryllus Kiadó
szöveg: József Attilazene: Grylus DánielKiadó: Gryllus Kiadó 2019Rec&Mix&Master Kirschner Péter, Studio Lily, Csömör”Izgalom hallgatni, mit hall ki dalainkbó…
Mivel az összes kedves kollégám éppen vagy vidéken volt eltemetve, vagy csak később méltóztatott megérkezni, a pár ismerőssel váltott egy-két mondaton kívül jó pár órára egyedül maradtam. A kedves főszerkesztő úr előzőleg felvetette, hogy nézzem meg az Ivan & The Parazolt, és írjak róla valami first impression jellegű dolgot, amit persze el is vállaltam. Az ügy érdekében a Rádió 88 sátra mellé telepedtem le, és sok sör közben a világ összes ismerősére ráírtam, hogy ki hogy van meg merre. Az Ivan & The Parazol őszintén szólva nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy majd azt mondom, hogy „igen kedves főszerkesztő úr, voltam, és nem volt jó a buli, és inkább meg sem írom, mert annyit nem ér.” Mestertervem akkor dőlt dugába, mikor azt vettem észre, hogy a sátorból kiszűrődő ismeretlen, de csábító dallamok hatására mozogni kezd a lában, és az ujjaim az asztalon kopogva próbálják lekövetni a zene ritmusát. Ritkaság.
Végül szembe jött egy üzenet, az egyetem tv főszerkesztő asszonysága megosztotta velem földrajzi elhelyezkedését, így összecsomagoltam magam és a Bomba Stage felé vettem az irányt pár potya, de annál inkább szakmai sör reményében. A színpadon ekkor a New Level Empire csinált valamit, olyan zenés dolgokat, amik egy-két ponton egészen szürreálba hajlottak. Nem emlékszem már miért, de akkor valahogy úgy éreztem, hogy ezeket a számokat tuti gyerekeknek írják. Mindegy, a Bomba Stageben szelíden szállt az idő, de mindinkább éreztem, hogy ártatlan értetlenkedésem fölé gomolyfelhők kúsznak, és valami elkerülhetetlen közelít: a Paddy and the Rats.
Ha valaki végre megkérdezné, hogy mi a bajom ezzel a zenekarral, nem tudnám, hogy hol kezdjem. Élek-halok az ilyen irish style kocsma punkrockért, mégis, amikor a Paddy and the Rats színpadra lép, egy hang vagy ritmus sincs, ami igaznak tűnik vagy ingerlően hat, minden egymerő manír, tömény unalom és üresség. A Paddy and the Rats az a zenekar, aminek csak egy száma van, mégis megtöltöttek vele akárhány albumot, színpadot és fesztivál. Ha valaki elmélyed ebben a stílusú zenében, és nem kell nagyot meríteni, elég az alapvető Dropkick Murphys, Flogging Molly, Real McKenzies vonalon elindulni, vagy akár magyar irányban a rendkívül zseniális Firkint megnézni vagy a Hobo és a M.É.Z. számaiba belehallgatni, rögtön kivehető, hogy míg az előbb felsoroltak egytől egyik karakterek, addig a Paddy and the Rats falunap és mulatós. Ott is hagytuk.
Immár plusz kollégával megerősödve néztünk újabb élmények után. A Bomba backstageben hosszas agyalást követően megnéztük hogyan szól a Szupernem hátulról, majd vécés kalandozások kezdődtek. Első ízben éppen könnyítés közben állt be mellém alkalmi ismerősöm, és hangos szóval méltatta a vékony sárréteget, ami a napközbeni eső nyomán nem csoda, de a közös illemhely padlóján még fellelhető volt. Ezt követően rám nézett, és széles mosollyal hangosan megkérdezte: „Be vagy ketaminozva, mi? Kívülről látod a testedet haver!” Megilletődöttségemben szólni is alig tudtam, majd mikor beindult az agy közöltem, hogy ez csak sör, és egy újabb abszurd, de vicces sztorival álltam odébb. A másik vécés kalandunk már nem volt ennyire vidám, az ketamin helyett inkább letört vécéülőkéről és a vécé falán szétterülő híg emberi ürülékről szól, amit találtunk. Tovább nem részletezném, fesztiválok.
Az igazat megvallva éjfél körül már fogalmam sem volt, hogy merre járunk. Arcok, hangok, fények mindenfelé, de úgy döntöttünk, hogy mégis felkeressük azt a főszerkesztő asszonyságot, aki addig egyébként még nem lett meg, szóval irány a Pepsi backstage. Meg kell vallanom, mi nem igazán járunk ilyen elit helyekre. Nekem az étterem a Tésztaház, a színház is valahol az interneten lakik, és bőven elég a csapolt sör a Grandban. Őszintén szólva, nem igazán vágtuk, hogy mire is jó a sajtó pass, azon kívül persze, hogy a VIP vécét nem használhatod vele, így ez a backstage dolog a komfortzónánk tágításához is kiváló lehetőségként szolgált. Végezetül jóleső érzésekkel és élményekkel gazdagabban távoztunk a backstageből. A Pepsié például olyan volt, ahol fáradtan is kedves emberek végzik a dolgukat, és ha éppen nem interjút készít, akkor fölöslegesen lábatlankodik a sajtó, de ha nem kellemetlenkedik, akkor barátságos szellemben és közvetlen stílusban tűrik meg ott a magunkfajtát.
A kijárat felé igyekezve egy egészen király kis rock and roll buliba csöppentünk. A meglepő performaszban két sörösbódé közé volt kipakolva a zenekar, és onnan tolták a rock and rollt az úton táncoló pár tíz fős közönségnek. A tánc hatott, már mi sem fáztunk annyira, ezért úgy gondoltuk teszünk még egy kört bent, hátha csurran-csöppen valami. Az este végül a Rádió 88 színpadán zárta ránk a fesztivált, ahol, ha minden igaz, akkor Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar kezdett iszonyatosan menő rockabilly buliba. Na, azt sajnálom, hogy ekkorra már semmi erőm nem maradt.
Nyitókép: Bálint András / Szegeder