Ha engem kérdeznek, a magyar ember egyik főbűne a panaszkodás. Bármiről és bármikor tud panaszkodni népünk, de úgy igazán helyhez sincs kötve a dolog. Csütörtökön délelőtt például az Anna-kúti villamosmegállóban eresztett el egy panaszt egy villamost váró hölgy. Azt mondta: „Na, ez úgy döntött ma nem dolgozik”, majd fejét csóválva nézte mondata alanyát, egy régi csuklós villamost.
10 óra után nemsokkal értem a helyszínre, leszálltam a 4-esről, átbattyogtam a 2-es megállójába, rókusi irányba. Egy-két tucatnyian várhattuk a villamost, amit 3 perc múlvára írt a kijelző. Ebből a 3-ból ha 1 eltelt, amikor már fel is bukkant a Széchenyi téren kanyarodó jármű, ami szépen lassan haladva megállt a MÁV-igazgatóság előtt a lámpánál. Időközben azonban feltűnt a tettes, egy a 4-es vonalról, Tarján felől a remízbe vonuló „H Hibás jármü!” feliratú villamos, ami előbb kapott zöldet (illetve két, egymáson levő fehér pontot), így a megállónkba is hamarabb érkezett, mint a forgalmi kocsi. A Tatra szépen lassan elhaladt előttünk, majd gyorsítva elsuhant a Pulz utca felé, ekkor történt a csalódott kesergés, amit egyszerűen nem tudok hová tenni.
Ha másodpercek vannak hátra a következő villamosig, akkor mégis miért kell panaszkodni egy elromlott, forgalomból kivont jármű átvonulásáért? Lehet persze azt mondani, hogy a panaszkodással nincs baj (néha tényleg nincs, én is éppen panaszkodok, a fene vigye el!), és hogy ez ugyanúgy lételemünk, mint meghalni rákban vagy szívelégtelenségben, de ezek ellen igenis fel kell lépni. Mindenki nézzem magába, és gondolkodjon el, jót tesz-e neki keseregni ilyen hétköznapi kellemetlenségeken (már ha ez az egyáltalán). Nem tudom mikor kezdtünk el mindenen rinyálni, de ennyi éppen elég volt!