Karácsonyi különkiadásunkban élőben jelentkezünk a Szegedről 6:58-kor indult Napfény InterCity-ről, amely a tervek szerint 9:02-kor gurul be a Nyugati pályaudvarra. Nyáron egy Balaton-közeli faluból utaztunk haza, mint emlékezhetnek kedves nézőink. Akkor 37 fokot izzadtak a hőmérők, kalandos útban volt részünk, mely során csobbantunk a Balatonban, kompoztunk, és ebédeltünk a MÁV egyik étkezőkocsijában: hamburgert, zöldséges lencseragut és sört. Melyek bár egyáltalán nem voltak finomnak nevezhetőek, a magyar tenger látványa kárpótolt bennünket.
Ebben az adásban pedig belekanalazunk a télbe, ugyanis ezekben a percekben is a sehol meg nem álló Napfény IC étkezőkocsijában ülünk éppen. Mi ketten, illetve a kalauzhölgy és az ételeket elkészítő/felszolgáló hölgy. Exklúzív anyag következik, melyben legtapasztaltabb és -merészebb gasztro-utazótudósítónk számol be élményeiről. Ne kapcsoljanak el!
Ezen a kocsin jóval nagyobb a kínálat, mint a Balatonon volt nyáron. Itt van bolognai spagetti, gulyásleves, brokkolikrémleves, szendvicsek, de még kifejezetten reggeli ételek is, virsli, tükörtojás, stb. Az étlapon egyik sem tűnt túlzottan bizalomgerjesztőnek, de végül levoksoltam egy rántott csirkefalatok hasábburgonyával mellett. Ezt megrendelve a következő beszélgetés zajlott le:
-Sikerült találni valamit?
-Igen, egy ilyen pipireggelit kérnék sültkrumplival.
-Rendben, de közölnöm kell, hogy ez mirelit.
-Tudom.
-Jó, csak hogy nem én felelek a minőségért.
Hamburgert itt nem árulnak (más üzemeltette a balatoni vonatot (MÁV-Nosztalgia), mint ezt), de nem is akkora baj, végtére is nem ezen nyáladzom napok óta. De a csirkés élelem is megtette, miközben a hajnali sötétben szeltük az Alföldet. A büfékocsik nem túl népszerűek egyelőre, erről több dolog is árulkodik. Egyrészről az, hogy ha nem volnék annyira oda érte, akkor ezen az úton konkrétan senki sem tért volna be, másrészt a személyzettől megtudtam, hogy egyébként sem sokan ülnek még be. Bár tegnap este összesen volt hét rendelés, ami nem mondható azért rossznak, vannak még gondok. Gond a logisztika is például, ugyanis kiderült, hogy ahhoz, hogy ugyanez az étkezőkocsi délután ismét megtehesse a Szeged-Budapest vonalat, a Nyugatiba érkezésünk után lezárva, személyzet nélkül kell visszamennie Szegedre. Aminek lássuk be, sok értelme nincs.
Érdemes szót ejtenem még az utasokról is. Összesen huszonhat ember utazik a vonaton a mozdony személyzete nélkül. Ebből kettő ugye személyzet, és a huszonnégy utas. Huszonkettő marad, ha magunkat is levonjuk, és most jön a csavar. Valamiért teljesen indokolatlanul ülnek az emberek: az még érthető, hogy az 1. osztályú kocsiban senki, de még egy molylepke sincs, de hogy a maradék, egymás mögötti csatolású kettő 2. osztályú IC-kocsiban miért ülnek az utasok 20-2 elosztásban, azt magam sem értem. Ráadásul a hátsóban ülnek csak ketten, ami még a Nagyállomás bejáratához állt közelebb Szegeden. De talán felesleges ezen tornázni.
Vonatunk eddig kettőször állt meg, és összesen olyan 4-5 alkalommal lassított jelentősebbeket (mondjuk 120-ról 80-ra), késésünk azonban egy perc sincs a MÁV applikációja szerint. Tehát nem járunk úgy, mint a december 16-i első Szegedre befutott IC, ami 25 percet késett (tegyük hozzá azért, mert eltört egy sín valahol, ami bármilyen vonatot késésre kényszerített volna).
Wi-Fi nincs, hangulat és kedves beszélgetések a kalauz és a felszolgáló között azonban vannak: „Ó, Mézike!” – mondta utóbbi, amikor kezébe vette a kalauzhölgy által adott, saját sütésű mézeskalácsfigurát, majd bólogatva hozzátette, hogy finom, és folytatták a beszélgetést arról, hogy akár kávéhoz vagy teához is jó volna.
Köszönjük, hogy velünk tartottak, a viszont látásra!