37 fokban vonatoztunk haza a Balatonról, és nem haltunk bele

A magyar tengerről való hazautazásról általában az jut az ember eszébe, persze ha vonattal teszi ezt, hogy sok a késés, rohasztó hőség van a kocsikban, és persze kétszáz százalékon járatott ötvenéves vonatokon kell nyomorogni működő vécé nélkül, olyan koszos ablakkal, hogy azon már az sem látszik, hogy ablak vagy fal. Mi most megpróbáltuk, vajon van-e ennek alternatívája, haza lehet-e utazni komolyabb kínok nélkül. Azt előre kell bocsátanunk, hogy nem csúcsnapon, azaz vasárnap, hanem szerdán jöttünk, illetve többször választottunk valamivel drágább jegyeket a komfortosabb utazás élményét hajkurászva, illetve nem egészen a Balatonról indultunk, hanem egy közeli, északabbi kis faluból. Tehát akkor, Kapolcs – Szeged, szerda, egy fiatal pár hazajutása szülőföldjére a 37 fokos kánikulában.

Ekkora volumenű, és ilyen bonyolult utazást muszáj előre megtervezni. Itt jóformán nincs lehetőség hibázni, ha mégis, akár több órát is emelkedhet a menetidő, sőt, akár olyan késéssorozat is elindulhat, mely eredményeképpen lekéssük az utolsó vonatot Szegedre. A kiindulópont tehát a Veszprém megyei Kapolcs, ahol a híres Művészetek Völgye fesztivált is megrendezik nyaranta. Innen érintettünk több fontosabb várost a tó északi oldalán, felfrissülve szeltük a Balaton hullámait a tihanyi révvel, negyven percet meneteltünk a legnagyobb hőségeben egy országút mentén, elfogyasztottuk ebédünket a MÁV nemrég újraindult egyik étkezőkocsiján Budapest felé robogva, majd szokásos késsekkel tarkítva zúgtunk át az Alföldön Szegedre.

 

9 átszállás, 12 óra

Helyi közlekedést is beleszámolva utunk során összesen tíz különböző járművel utaztunk, maga a dzsurnej pedig közel fél napot vett igénybe. Mivel szerettük volna feltétlenül kipróbálni a Balaton expressz nyújtotta büfékocsit, arra a vonatra előre foglaltam jegyet. Soha nem csináltam még ilyet, de nem is lepődtem meg azon, ahogy az egész működött. Valahogy vasúttársaságoknál alapból nem azt várja az ember, hogy gyors és gördülékeny legyen egy online jegyvásárlás, a MÁV-nál viszont ha lehet még rögevényesebb. A MÁV nem startup, ezért körülményes, és egy idő után kissé idegőrlő is a folyamat, mely így néz ki: először az Elvirán kiválasztottam a kívánt szerelvényt, 15 óra 54-es indulással Zamárdiból. Ezután jegyvásárlás gomb, majd át lettem irányítva a MÁV jegyvásárlós oldalára, ahol regisztrálnom kellett, majd vissza lettem irányítva az Elvirába, ahonnan újból rá kellett mennem, hogy jegyet kívánok váltani.

A regisztráció nem volt nagy durranás (adatok megadása, visszaigazoló mail stb.), ezt követte a vonat kiválasztása, ahol óriási dolog, hogy be lehet pipálni, hogy asztal mellé szeretnék-e jegyet, illetve azt is, hogy ablak vagy folyosó mellé kívánunk-e helyet foglalni. Légitársaságokkal ellentétben azonban itt ez nem számít külön szolgáltatásnak, tehát ingyenes. Ezután jött a fizetés, melyhez számlázási címet kellett megadni. És bár ez mind nem tűnik bonyolultnak, sem idegőrlőnek, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a procedúra alatt vagy féltucatszor kellett elfogadni mindenféle nyilatkozatot és felhasználási feltételt, és többször megadni a nevünket, adatainkat, mint ahányszor az logikus volna. Érthető persze, hiszen az ország egyik legbürokratikusabban működő vállalatóriásáról van szó, de

egy repülőjegyet egyszerűbb megvenni, mint egy vonatjegyet a Balcsiról Budapestre.

A fizetés MasterCardos bankkártyával pár kattintás, a jegyet pedig választhatjuk, hogy nyomtatjuk, vagy csak a készüléken mutatjuk be. Ami nagyon jól hangzik, hiszen így nem kell kinyomatni semmit, nem gyártunk feleslegesen papírt, szennyezünk stb., hanem egyszerűen a telefonunkat mutatjuk oda a kalauznak, aki az azon látható QR-kódot ugyan olyan könnyedséggel pittyenti be, mintha az egy fizikai valójában is létező jegyen volna.

 

Arra kelni, hogy 14 perc múlva megy a busz

Előző este felhúztam az ébresztőmet reggel nyolcra. Persze azt nem vettem észre, hogy azt az ébresztőt állítottam be, ami csak hétfőnként szól, ezért szerdán, utazásunk napján némán teltek a percek nyolc körül, míg mi a csodálatos kis falu egyik Isten se tudja hány éves kőházában szuszákoltunk. Óriási szerencsénkre azonban pont kipattant a szemem nemsokkal a busz előtt, elmentem pisilni, majd visszatérve a szobába ránéztem a telefonra, hogy miért érzem azt, hogy már elmúlt nyolc óra. Azért éreztem, mert 8:51 volt, a busz pedig 9:05-kor indult a háztól pár perc sétára levő buszvárótetemből. Gyorsan összekaptuk magunkat és már a buszon is ültünk Tapolca felé. Első úti célunk ugyanis a zánkai strand volt, ahová egy átszállással tudunk eljutni. Itt már most szeretnék kitérni arra a nem kimondottan új keletű felfedezésemre, hogy

Magyarországon hihetetlenül lassú a tömegközlekedés.

És ez nem feltétlenül és nem mindig azért van, mert maguk a járművek nem mennek gyorsan, hanem mert kedvezőtlenek az átszállási kapcsolatok. Az  hozzátartozik a dologhoz, hogy egyik jelentéktelen faluból mentünk egy másikba, de akkor is hajmeresztő, hogy egy olyan utat, amit autóval 26 perc alatt megtesz az ember, nekünk busszal több, mint másfél óráig tartott.

A zánkai buszra Tapolcán szálltunk fel miután az állomás melletti albán pékségből magunkhoz vettünk egy-egy életmentő péksütit. A buszra felszállva egy eléggé abszurd beszélgetést sikerült lefolytatnom a sofőrrel:

-Jó napot! Zánkára szeretnék két jegyet.
-Hová?
-Zánkára.
-Jó, de hová? Zánkán belül hová?
-Ööö, a strandra megyünk.
-Köveskál?
-Zánka.
-De Zánkán a Köveskálnál szállnak le ha a strandra mennek.
-Jó, hát akkor oda.

Tizenegy körül értünk a partra, ahol jó két órát lóbáltuk a lábunkat a hűvös vízben. Olyannyira feldobta az utazást, hogy elhatároztuk, legközelebb is megéri úgy szervezni, hogy standot is érintsünk, ha nem is épp a zánkait. Két óra Balaton az azért mégiscsak két óra Balaton.

Gyors szárítkozást követve fürge léptekkel közelítettük meg a helyi vonatmegállót, ahol a Balatonfüredre tartó szerelvénnyel mentünk húsz percet. Ahogyan Tapolcán, úgy itt is közel 25 percet kellett várni a csatlakozásra, de itt már jóval kulturáltabb mód volt erre. Az intermodális állomás előtti kis téren/parkban padok és fák árnyai nyújtanak óvást a az ekkorra már égető napsugarak ellen. A padok előtt csikktenger.

A füredi állomás egyébként az egyik legérdekesebb lehet az egész Balaton-parton. Pár éve újították fel, modern külsejével megnyerő, viszont érdekes ellentmondást hordoz magán. Pontosan ugyanúgy néz ki ugyanis, mintha egy fővárosi vasútállomás lenne, ez azonban tiszta és csendes.

 

Ezért simán megéri órákkal később hazaérni

Tihanyban ha nincs is minden levendulából, hamar megérti az ember, hogy miért erről híres a város. Akármerre fordulunk ugyanis, az biztos, hogy valahol lesz ültetvény, vagy pár tő belőle, esetleg egy a növényről elnevezett fagylaltozó. Persze mi nem ezek miatt jöttünk erre, hanem az innen induló, és Szántódra közlekedő komp miatt. Itt a legkeskenyebb a Balaton a félsziget miatt, így mindössze 10 perc alatt át lehet jutni a déli partra. Eredetileg úgy volt, hogy a háromórás komppal megyünk, de a nagy forgalom miatt korábban is indítottak egyet. Ez nagy szerencsénkre volt, mert lehet ez mentette meg az út további részét, ugyanis ezzel is épp hogy elértük a Balaton expresszt Zamárdiban.

A hatalmas kompon átszelni a tavat egyértelműen a legnagyobb élménye volt az útnak, és ehhez valószínűleg az járult hozzá a legjobban, hogy itt hűvös volt, ellenben a többi járművön jóformán meg tud főni az ember. Az általunk igénybe vett járműveken ugyanis többnyire nem volt klíma, vagy ha volt sem működött túlzottan. Egyedül a Kapolcs és Tapolca közti buszon és a szegedi InterCity-n volt kellemes a hőmérséklet, bár utóbbin már inkább este utaztunk, mint nappal.

A kompok egyébként viszonylag ritkán, 40 percenként járnak, de ez szinte egész nyáron nem igaz, mert amint összegyűlt elég autó, indul is el. Nem hagyják, hogy torlódás legyen. A kompon van vécé, fenti pados rész csodálatos kilátással, de lényegében bárhol lehet utazni, akár az autók között is, ahol egyébként a Google utcafényképező kocsija is velünk tartott.

 

Mit várunk egy MÁV-os hamburgertől?

Szántódon leszállva várt ránk a viszonylag kellemetlen, közel 40 perces gyaloglás a Zamárdi központjáig, ahol a vasútállomás is található. Mivel tempósan haladtunk, ezért korábban odaértünk pár perccel, plusz az expressz is késett négyet, így volt idő felfrissülni az állomás falánál levő csapnál. Ha azonban nem késik a vonat, és nekünk is bármi miatt akár csak két-három percre is meg kellett volna állnunk, akkor jó eséllyel nélkülünk ment volna el a Traxx húzta szerelvény.

És most jöjjön a lényeg: bár IC-helyjegyet vettem előző nap, rögtön az Utasellátó feliratú kocsiba szálltunk fel csillapítani éhségünket, melyet addig mindössze egy-egy péksütivel sikerült megsimogatni. Valahogy ha az ember a MÁV-ra mint vendéglátóra gondol sem lesz az a benyomása, hogy itt bármi jó sülhet ki. Nem vártunk finom ételeket, és nem is kaptunk, de mégis az egész már a hangulata miatt is totálisan megérte.

Kértünk közösen egy paradicsomlevest, vegetáriánus ételek híján egy zöldséges lencseragut, illetve egy hamburgert sült krumplival és csapolt sörrel. A kiszolgálás nem lehetett volna jobb, egy nagyon kedves srác volt egyszerre a szakács és a pincér is. Nagyjából 15-20 perc elteltével érkezett meg az első fogás, mely már önmagában leírja az egész élményt: a leves zacskós volt, a benne levő tészta pedig egyszerűen nem volt megfőve rendesen. Vagyis utóbbi csak félig igaz, hiszen

olyan forró volt a leves, hogy mire rendesen neki tudtunk kezdeni elfogyasztani, addigra megfőtt benne a tészta is.

Ízre, nos, zacskós, se jobb, se rosszabb. Ami viszont furcsa volt, hogy bár a pincér tudta, hogy közösen fogyasztjuk el a levest, mégis lényegében két perccel annak kihozatala után már tálalta is a másodikat. Így legalább egyszerre ettünk, amiből csak akartunk, minket ez nem zavart.
A lencseragu és a burger már nem a vonaton készült, azok készételek. Előbbi olyan volt, mint egy átlagos lencseragu egy kevésbé népszerű menzán. A barátnőm a következő jellemzéssel illette: „Állagra és kinézetre olyan volt, mint a hányás vagy a babakaki.”
A hamburgert pedig mintha csak az Aradi vértanúk terei budibüféből szedték volna. Benne a húson túl mindössze csalamádé és sajt volt. Ezek mellé rendeltünk még elvitelre egy kis adag burgonyát is, ami közel ehetetlenné vált röpke háromnegyed óra alatt.

Mégis, a kifejezetten gyenge alapanyagú és rosszul elkészített ételek valahogy egyáltalán nem zavartak, hiszen közben a Balaton partján száguldottunk a gyönyörű napsütésben. Akárki bármit vagy bárki akármit mond, az utolsó fillérig megérte ezért az étkezésért 4020 forintot kifizetni a vonatjegyeken túl. A vonaton egyébként van kártyás fizetési lehetőség is, vendégből azonban nem sok volt, 5-7 ember fordulhatott meg a kocsiban az ott eltöltött másfél óránk alatt, persze ez betudható a szerdai napnak is. Kényelmi és hőmérsékleti okok miatt egyébként az egész utat az étkezőkocsiban töltöttük, ez senkit sem zavart a kis forgalom miatt.

 

A Balatonról Kelenföldön szálltunk le, ahol ha ezrek nem is, de százak ácsorogtak a peronokon, óriási tumultus volt az egész környéken. Innen a Nyugati volt a cél, négyes metró, aztán hármas. A 17:53-as vonatot pont elértük, bár jó tíz percet kellett várni a jegyautomatánál. Mivel a másodosztályú InterCity kocsi teljesen tele volt, elsőre vettünk jegyet, ez úgy egy bő ezressel dobta meg az utazás árát két főre, viszont nem kellett úgy éreznünk magunkat, mintha épp Új-Delhibe mennénk.

A szegedi vonat hozta a formáját, a kalauz fél tucatszor is bemondta legalább, hogy most épp milyen okból késik a vonat. Az első három alkalommal forgalmi okból volt 12, 12, majd 15 perc a késésünk, majd ebből lett biztosító berendezés meghibásodása miatt végül több, mint 20 perc.

Illetve többször megálltunk a semmi közepén, illetve egyszer egy kisebb vonatállomáson is valahol Pest és Bács-Kiskun megyék határánál. Itt figyelmeztetett is a kalauz, hogy csak forgalmi okból álltunk meg, nehogy valaki leszálljon. A forgalmi okok alatt egyébként azt kell érteni, hogy mivel alapból késtünk valami miatt egy keveset, ezért felborult a vonal menetrendje, így többször meg kellett várnunk egy-egy szembejövő szerelvényt. Kell az a második vágány, nagyon.

Hogy mi a konklúzió? Autóval ez az utazás nettó 3 és fél, bruttó 7 óra lett volna. Előbbi alatt azt értem, hogy ha megállás nélkül jövünk a legrövidebb úton, autópályán, akkor ennyi időbe telt volna, utóbbiba pedig beleszámoltam a strandot, a kompot és egy 30 perces kajaszünetet is. Tehát háztól házig 7 óra áll szemben a 12-vel, de azt fontos kihangsúlyozni, hogy a 12 alatt lényegében egy kisebb túrát legyalogoltunk, tehát volt benne sport is, illetve a vonatokon töltött összesen közel négy órát végig tudtam dolgozni laptopon, illetve ha nem is túl kényelmesen, de alvásra is van lehetőség.
Árakról röviden annyit, hogy autóval 7-8 ezer forint körül alakult volna (6 liter/100 km átlagfogyasztású dízel), így összesen pedig étkezés, kompozás és strandolás nélkül, egy-egy budapesti jeggyel és teljes árú jegyekkel számolva 17-18 ezer forintra jött ki utazásunk. A komp jegyet pedig autóra is meg kell venni, ha arra menne az ember, ez egy útra 1900 forint, két gyalogosnak pedig összesen 1400 forint. Persze mi sem teljes áron jöttünk, ahogyan a lakosság nagy részének is van valamilyen kedvezménye, egy diákigazolvány például azonnal megfelezi a jegyek árát, a nyugdíjasok pedig korlátlanul utazhatnak bárhová, ingyen.