1968-ban már évek óta tudtak róla és három éve fúrták is az ország legnagyobb szénhidrogén előfordulását Algyőn. Nem kellett sokat várni rá arra sem, hogy az olajipar jó időre beköltözzön Csongrád megyébe. Csongrádnak olyan volt az olaj, mint Baranyának a szén. Ez adta a gazdaság jelentős hányadát, ez tette még indokoltabbá és szükségessé a megye számos lakótelepét, amiből még az ötezer főt számláló Algyőnek is van sajátja, és emiatt szerepeltünk többet a lapokban és a televízióban.
Egy csütörtöki napon, egészen pontosan december 19-én azonban történt valami, amire nem sokan számítottak. „1968. december 19-én, nem sokkal az után, hogy még az egyes barakkban munkához fogtunk, ijesztő, morajló zajra, meg barakkban tartózkodó vezetők, termelési üzemegységi munkatársak szokatlan szaladgálására figyeltünk fel. Percek alatt elterjedt a hír, kitört a 168-as kút, melyen egy kútjavító berendezés december eleje óta a kút kettős kiképzésén, azaz egyidejűleg olajtermelést segítő vízbesajtolásra és olajtermelésre alkalmassá tételén dolgozott” – emlékezett vissza egy akkoriban ott dolgozó.
A baleset 8 óra 20-kor történt meg: leszakadt a tolózár, majd a kútból szinte azonnal dőlni kezdett az olaj és a gáz, mely szikrát kapva lángra is kapott. A kút fölé magasodó torony fél órán belül összeroskadt. A helyszínre riasztották a vezetőket, akik parancsára egy kettős föld védőgátrendszert kezdtek építeni. Hamarosan a tűzoltóság is kiérkezett, Szegedről, Hódmezővásárhelyről, Szolnokról, majd Budapestről is érkeztek egységek, de katonai műszaki alakulatok is bekapcsolódtak a mentésbe.
A mentés során azonban leszakadt egy kútfejszerelvény, mely következtében egy második sugár is kitört,
így már két, 10-15 méter átmérőjű és 50 méter magas gázsugár lángolt.
Ennek következtében már napi 7,3 hordó (1 tonna) olaj került a földre és fél – egymillió tonna földgáz égett el.
A kitörést végül csak januárra sikerült lezárni. „Reggel 8 órakor mínusz 10 fokos hidegben az olajbányászok hozzáláttak a dübörgő kút végleges elfojtásához, az elkészült új zárószerkezet – az úgynevezett kamerun felszereléséhez. A kedvező széljárást kihasználva a kút szájához készült betonúton szállították, majd az akna fölé emelték a több mint 3,5 tonnás acélszerkezetet. Hingl József szegedi, Tóth Lajos orosházi mentőbrigádja leszállt a kút aknájába és helyére illesztette a kitörésgátlót. Délelőtt 9 óra és negyed 10 között hozzákezdtek a csőfejperem és a zárószerkezet csavarokkal való összeerősítéséhez. Ebben összesen három mentőbrigád, a szegedi, orosházi olajbányászok, valamint a szovjet kútelfojtó csoport felváltva dolgozott. A 168-as kút közelében gépkocsira szerelt nagy teljesítményű szivattyút helyeztek el, amelyet a zalai olajbányászok Buda Ernő irányításával működtetnek. További nyolc szivattyú a kúttól távolabb állomásozik, segítségükkel a záráshoz szükséges iszapot nyomják majd a kútba. A tűzoltók vízsugarakkal akadályozták meg a szikrák, valamint a lángok keletkezését. A rend fenntartásában, az egészségügyi védelemben katonák, rendőrök segédkeznek. Késő délután sor került az első zárópróbára, ennek nyomán elzárták a felfelé törő gázoszlopot. A tegnapi munkát összegző értekezleten dr. Bán Ákos, az OKGT vezérigazgató-helyettese a munkálatok irányítója elmondotta, hogy sikerült a szükséges 14 zárócsavart megfelelően megerősíteni. Külön megköszönte az olajbányász brigádok – köztük a szovjet elfojtó csoport – önfeláldozó erőfeszítését. Az algyői 168-as kút körül veszélyesebb a helyzet, mint eddig volt. A védelem biztosító szolgálata az eddigieknél is fokozottabban ügyel a szigorú rendre, továbbra is lezárva marad a 47-es út szakasza. A tegnap kapott tájékoztatás szerint a munkát ma reggel 7 órakor folytatják” – írta a Délmagyarország január 9-én.
Bár az algyői eseményekről már 2018 decemberében, az ötvenedik évfordulón is írunk, most újból aktualitását nyerte a téma, hiszen felkerült a Fortepanra Bojár Sándor fotóriporter hagyatékának egy része. Bojár – akinek szegedi felvételeit már bemutattuk – 1914-ben született Szegeden, de a városhoz nem sokáig kötődött, hiszen tízévesen már Budapesten kezdte középiskolai tanulmányait az Eötvös József Reáliskolában. Itt 1932-ben érettségizett, és még ugyanebben az évben mestervizsgát szerzett fényképészetből. Hamar fotóriporterként kezdett dolgozni, 1939-től például már a Színházi Magazinnak fényképezett. Eztán a Budapesti Rendőr-főkapitányság sajtóosztályának lett fogalmazója, amit 1948-ban hagyott ott, hogy fotóriportere legyen a Magyar Napnak, a Képes Sportnak és még számos tematikájú más lapnak egészen 1976-os nyugdíjba vonulásáig.
