1956. október 23-án nőtt fegyveres felkeléssé a Szegedről indult ’56-os forradalom, melynek mindnyájan tudjuk, mi lett a vége. Emlékezésül összegyűjtöttünk pár ritkán látott és hallott részletet, melyek a helyi eseményekhez köthetők.
Szegeden viszonylag nyugodtan teltek a forradalom napjai. Bár volt halálos áldozattal járó közelharc, és maga a felkelés is az október 16-án a városban megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége által megfogalmazott követelések közzététele után tört ki, Budapesthez képest, ahol épületek tátongtak leomlott homlokzatokkal, szétroncsolt villamosok feküdtek oldalukon, és ellepték az utcákat a szovjet tankok, Szegeden mondhatni békésen telt az év októbere.
A következőkben az 1956-os Intézet A forradalom emlékezete c., 2006-ban megjelent könyvből idézünk. Ezeket a sorokat olyan emberek mesélik, akik Szegeden élték át a történteket, és láttak dolgokat, amiket senki sem szeretett volna látni, de olyan is szemük elé tárult, melyre legszebb álmaikban sem gondoltak.
„Október 8-án vagy 10-én visszakerültünk Szegedre, ahol Lejtényi Andris évfolyamtársam és jó barátom nagy titokban mutatott egy stencilezett felhívást. Valami pesti haverja küldte neki postán. A felhívás azt tartalmazta, hogy követeljük, tegyék fakultatívvá az orosz nyelv oktatását, és ha ezt nem teljesítik, akkor október 22-én lépjünk sztrájkba, ne menjünk be az oroszórákra. Andrissal kiötlöttük, ha már követeljük az orosz nyelv oktatásának fakultatívvá tételét, akkor még követeljük ezt is, meg azt is, meg amazt is, és mindezt valamilyen szervezett formában csináljuk. Még aznap elmentünk Tóth Imréhez, aki szintén joghallgató volt, eggyel fölöttünk járt, és lelkesen előadtuk az ötletünket. Imre is belelkesedett. Ez 13-án volt, 14-én, 15-én elkezdtük terjeszteni a barátoknak, évfolyamtársaknak. Két nap alatt tulajdonképpen köztudottá vált Szegeden, hogy a joghallgatók kitaláltak valamit. Imre volt a legóvatoskodóbb hármunk közül, és beszélt a DISZ-titkárral – megemlítette neki, hogy valami szövetség meg követelés van készülőben –, de az óva intette őt, mert úgy látszik, máshonnan is befutottak már hozzá az információk, hogy valami készül az egyetemen. Imre azzal jött vissza, hogy az egyetemi DISZ-vezetők délután a diákklubban akarnak velünk találkozni. Jó, hát találkozzunk. Október 16-án délután ott ültünk nyolcan, tízen, de lehet, hogy tízen- öten, húszan is, akkor jött néhány DISZ-vezető, és elkezdtünk vitatkozni. Ők azt mondták, hogy gyerekek, ez így nem lesz jó, itt a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége), majd mi fölvállaljuk a tanulmányi és szociális problémáitok megoldását.
Közben kiderült, hogy valamikor délután négy-öt helyen kézzel írt kis plakátok jelentek meg, hogy október 16-án az Auditorium Maximumban diákgyűlést hívnak össze. Aláírás nem volt. Ma már pontosan tudom, hogy a DISZ-bizottság találta ki, hogy összehívja a hallgatókat, azzal a céllal, hogy elmagyarázzák: „Gyerekek, ez így nem jó, amiről ti itt sutyorogtok, azt majd mi megoldjuk.” Az Auditorium Maximumban pillanatok alatt megállapodtunk a következőkben: én leszek a levezető elnök, megnyitom a gyűlést, Lejtényi Andris ismerteti a diákszövetséggel kapcsolatos elképzeléseinket meg egy-két követelést, és kiül még az elnökségbe Tóth Imre, meg még talán két hallgató. Fölvonultunk az emelvényre. Egy-két órával korábban meg sem fordult az agyunkban, hogy mi nagygyűlést tartunk, és nyolcszáz egyetemi hallgató előtt elmondjuk azt, amit elmondtunk. Meghallgatták Andrist, aki elmondta, hogy mit akarunk, tehát egy diákszervezetet, egy érdekvédelmi szervezetet, ami független a DISZ-től. Mire hangos ováció lett. Valaki megkérdezte, hogy mi lesz ennek a szervezetnek a neve. Mondtuk, hogy Diákszövetség. Mondták, hogy ez nem jó, végül abban maradtunk, hogy megalakítjuk a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét. Na, hát akkor mit követeljünk? Automatikus volt, hogy az orosz nyelv fakultatívvá tételét, a honvédelmi oktatás eltörlését satöbbi. Egyik is mondott valamit, a másik is mondott valamit. Egyszer csak föláll egy Putnik Tivadar nevű, nálunk három-négy évvel idősebb fiú – akit 56 őszén vettek vissza az egyetemre, előtte politikai okból rúgták ki a bölcsészkarról, a szerb származása miatt –, és elkezdi mondani, hogy követeljük Rákosi megbüntetését, Nagy Imre kormányra kerülését, és fölsorolt még négy-öt politikai követelést. Először döbbent csend lett, majd hurrázás. Akkor megeredtek a nyelvek, és egymás szavába vágva dobtak be újabb és újabb politikai követeléseket. A diákszövetség alakuló ülése laza politikai tömeggyűléssé vált” – Kiss Tamás
„Jött a hír a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolára, hogy Szegeden az egyetemisták szervezkednek, hogy a DISZ-en kívül akarják csinálni az egyetemi politikai mozgalmat, és egyetemi autonómiát akarnak. Megtudtam, hogy az egyik garázsból október 20-án megy egy busz Szegedre, a MEFESZ alakuló ülésére, azzal el lehet menni tapasztalatcserére. Így csöppentem én bele. A bátyám éppen Szegeden járt egyetemre, meg több ismerősöm is, és nagyon érdekelt, hogy mi lesz ott. Mire Szegedre értünk, vége lett a MEFESZ ülésének, de a bátyámék összehoztak az éppen megalakult MEFESZ vezetőséggel, és leültünk velük beszélgetni. Ott is arról volt szó, mint nálunk, a fõ- iskolán, hogy elég volt a Rákosi-féle rendszerből, elég volt a DISZ-ből meg az egypártrendszerből, hogy legyen egyetemi autonómia és egyebek. Önállósági viszketegségünk támadt, és szerepet akartunk kapni a politikában” – Beck Tibor
„Szegeden 26-án megindult a felvonulás, a tanárok bennünket is szépen sorba állítottak, és katonásan felvonultunk a Széchenyi térre. Ki gondolt arra, hogy ennek esetleg még valamilyen következménye is lehet? Láttuk, amikor elkezdték verni lefele a Széchenyi téren az orosz katonák emlékművéről a csillagot meg az orosz jelvényeket. Aztán volt egy hatalmas ötágú csillag a városháza tornyán, oda is felment két-három ember, és a csillagot szépen ledobták a tömeg közé. Érdekes volt, ahogy a hatalmas csillag szállt lefelé, ez ma is előttem van. Mindenfele nagy üdvrivalgás, mindenki éljenzett. Ki gondolt arra, hogy az ávósok már körülvették a teret? Majd elhangzottak az első lövések. Az első lövés bizony eltalált egy munkást, aki Újszegeden, a kenderfonó üzemben dolgozott, Schwarcz Lajosnak hívták, tizennyolc éves volt. Láttam, amikor a Lenin körúton négy ember vitte, a vállukra vették, ráterítettek egy magyar zászlót, és a fehér színen hatalmas vértócsa volt” – Terdik Mihály
Nyitókép: Szovjet tankok vonulnak a Tanácsköztársaság útján, háttérben a nagyszínház.
Felhasznált irodalom: 1956-os Intézet: A forradalom emlékezete