Hódmezővásárhelyen járunk, az évszám 1979. A város fénykorát éli, soha ennyien nem laktak még a megye második legnépesebb településén, és ami meglepőbb, hogy a mai sem. A város teljes népessége 1980 körül alulról nyaldosta az 55 ezret, aminek mára mindössze négyötöde maradt meg.
De nem csak a messze híres porcelánváros virágzott, hanem a mindenki által egyre jobban kedvelt buszágazat is. Az ország közlekedési társaságainak garázsaiba százával gurultak be az új Ikarus márkájú autóbuszok. A hatalmas panorámaablakok, a műbőr ülések, és a máshol nem látott pettyes, fekete színű gumipadló elárasztotta Magyarországot. A közösségi közlekedés új kedvence sorra verte le a villamost és a vasutat, és elengedhetetlen része lett a minennapoknak – a túlzó képeslapoktól kezdve a pécsi osztálykirándulásokon át szinte mindenhol.
A kettő keveréke pedig tudjuk, hogy mit eredményez: vadonatúj buszpályaudvarokat. Vásárhely új központi állomását 1979 májusában adták át a lassan a világ minden tájára elérő Ikarus-eszmének. És bár a kiszemelt terület igazi műemlékekkel volt körülvéve (úgy mint az 1790-es évekbeli református templom vagy a régi városfal), az állomás sem stílusban, sem másban nem akart közéjük tartozni. Szögletes volt, új volt és velejéig magyar buszpályaudvar. Utóbbit senkinek sem kell bemutatni, hiszen országszerte tucatjával – ha nem százával – épültek ebben a korban a téglafalas, nagy üvegablakos állomásépületek, melyeket mintegy bekeretezve vett körül a kocsiállásokkal tarkított betonlapos út.
