Te beszélsz, én figyelek! Ennek a jelmondatnak a jegyében alakult meg a Beszélgessünk Szegeden: egy hat nőből álló önkéntes csapat, akik vállalták, hogy minden hónap utolsó vasárnapján kitelepülnek a Széchenyi téri Lipóti Pékség asztalaihoz, és előzetesen jelentkező beszélgetőpartnereiknek egy órás figyelmet adnak meg, legyen szó bármilyen témáról. A kezdeményezés két tagja, Ludman Anikó és Tóth Ildikó beszélt a január 26-án tartott első eseményük tapasztalatairól.
Múlt vasárnap tartottátok meg a Beszélgessünk Szegeden első alkalmát. Hogyan zajlott ez le, és mennyire voltatok vele elégedettek?
Ludman Anikó: Ez a forma meglepően jól működött, örömmel vettem, hogy az emberek milyen egyértelműen és nyíltan tudták használni. Nekünk is az első alkalmunk volt, mégis mi is természetesen éltük meg. Lent egy koordinátorunk fogadta és felkísérte azokat, akik beszélgetni szeretnének, ő már tudta, melyikünkhöz fogja leültetni őket. Megérkezve a beszélgetőpartnerek rögtön elkezdtek valamilyen módon kommunikálni, ez nagyon jól működött.
Tóth Ildikó: Engem az is meleg szívvel töltött el hogy már a jelentkezéseknél beteltek a helyek, az öt beszélgetőnek mind a három órája foglalt volt; szerintem ez önmagáért beszél. Utána pedig mi, beszélgetők is eltöltöttünk még egy órát itt, elmondtuk egymásnak az első élményeinket, ami mindenkinek pozitív volt. A legjobb hogy aznap este már jöttek visszajelzések a beszélgetőtársaktól, hogy jól érezték magukat és másnak is ajánlani fognak minket. Változó, hogy mennyire könnyen nyíltak meg, mert a témák is változóak voltak, de már az elején tisztáztuk a kereteket: a tegeződést, az anonimitást, illetve hogy mindenkinek egy óra áll a rendelkezésére.
Elég volt az egy óra?
L.A.: Többnyire végigbeszélgettünk az időt, de azt gondolom, ez személyiségfüggő. Van, akinek kevés volt, más pedig annyi mindent elmondott és megélt, hogy azzal már negyvenöt perc alatt betelt.
T.I.: Optimálisnak tűnt ez az időkeret, a többség kihasználta az idejét. Volt, aki jelezte hogy szeretné még folytatni, nekik van lehetőségük legközelebb, februárban visszajönni. Egyébként, ha lett volna erre szabad kapacitás, egy másik asztalhoz is átülhettek volna egy beszélgetés végén.
A jelentkezőknek nem kellett előre megírniuk, milyen problémákkal keresnek titeket, ez csak a helyszínen derült ki róluk. Voltak előzetes elképzeléseitek a témáikról, és ehhez képest mit tapasztaltatok?
T.I.: Én elvárások nélkül ültem le – előzetesen közzétettük, hogy bármilyen problémával, nehézséggel, de örömmel is lehet jönni. Mindenféle korosztály minden problémával érkezett. Voltak nyugdíjasok, szülők, volt, aki most keresi, mi legyen az életével. Volt egészen nehéz, szívszorító élethelyzet, meg olyan is, amiben lépni kell, és ehhez kell a támogatás. De mind azért jöttek, mert szerettek volna egy másik aspektusból ránézni a nehézségeikre.
Akkor nem csak abszolút magányos emberek jöttek, akiknek nincs kihez beszélniük.
L.A.: Nem, sőt nekem minden beszélgetőtársam családos volt. Mindenképp el kell mondani, hogy ha hozzánk fordulnak, az nem jelenti, hogy a családdal van a baj. Nálam mindenki elmondta, hogy otthon támogatják őket, és hálásak nekik ezért, csak nem mondhatnak el nekik mindent. Gyakran pont velük van nehézségük, ott aggódnak valakiért, és nem tudják helyben megoldani az elakadásukat.
Előzetesen azt ígértétek, hogy nem fogtok konkrét tanácsot adni, legfeljebb kérdésekkel vezetitek rá a megoldásra a beszélgetőtársakat. Ezt nehéz betartani?
T. I.: Nekem az egyik beszélgetőtársam úgy megnyílt, hogy nekem csak annyit kellett visszajeleznem: hallotta-e hogy most mennyi mindent kimondott. Ez annyira megdöbbentette, hogy abban a pillanatban ő maga elkezdte sorba rakni a dolgait. És biztos, hogy otthon elővett egy fehér papírt és nekiállt a gondolatai tisztázásának. Pozitív élmény volt, hogy tarthattam magam az ígérethez, nem kellett megmondanom neki a tutit, hanem ő az asztalnál magától rájött – tehát úgy gondolom, működött ez az elv. Elég volt egy mankónak lennünk ahhoz, hogy ők maguk rájöjjenek, min kell változtatni. De hogy ne felejtsék el, hogy itt jártak, egy kis csuporból húzhattak maguknak idézetet, csak hogy az útravalójuk manifesztálódjon is valamiben.
A hat beszélgető (balról jobbra): Ludman Anikó, Szalai Tünde, Biczókné Gyulai Rozália, Pónyai Réka, Papdi Katalin, Tóth Ildikó. Fotó: Tímár Bence
Ez a beszélgetés mennyire volt érzelmileg megterhelő? Hogyan lehet kikapcsolódni ilyesmi után?
T.I.: Azt gondolom, a pozitív hozzáállás a kezdetektől megvolt, mindannyian szeretettel és elfogadással ültünk le. Ez csak erősödött bennünk, látva, hogyan zajlottak a beszélgetések és hogyan távoztak az emberek. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez egyszerű volt. Erre volt jó, hogy utána még egy óra hosszát maradtunk itt, és egymás közt beszélgettünk. Ennek köszönhetően nem vittünk haza olyat, ami nem a miénk – sem teherként, sem pletykaanyagként.
L.A.. Igen, nagyon fontos, hogy egyfajta szupervízióként működjünk egymásnak. Mindenki problémája másfajta készenlétet igényel, más értelemben kell odafigyelni rá. Amikor letelt a három beszélgetés, úgy éreztem, mintha lefutottam volna egy maratont, de ez nagyon kellemes fáradtság volt.
Ez volt a Beszélgessünk Szegeden első alkalma, de korábban foglalkoztatok már hasonló tanácsadással?
L.A.: Mindannyiunknak van már tapasztalata az önkéntességben. Sok hasonló helyen segítettünk már, civil kezdeményezések alkalmával. Ennek kapcsán lettem mentálhigiénés szakember is, annyira megfogott a téma. Minket, beszélgetőket a pszichodráma módszere köt össze, elsősorban ott ismertük és tapasztaltuk meg egymást.
T.I.: Valahol mind a hatunkban ott van a segítő szándék, ez kapcsol össze minket. A másik nagyon fontos tulajdonság ehhez az önismeret, ami nálunk szintén komoly alapokon nyugszik. Ezért gondoltuk, hogy tudunk adni olyanoknak is, akik erre még nem gondoltak, akiknek akár anyagi nehézségekbe ütközik, hogy ilyesmivel foglalkozzanak, akár még nem találták meg az ehhez megfelelő helyet.
Ez az önkéntes, ingyenes kezdeményezés arra is ráerősít, hogy nem mindenhez kell pénz. Sokan nincsenek tisztában vele, hogy nélküle is lehet olyan élményekkel gazdagodni, ami a későbbi mindennapjaikra kihatással lesz.
A magánéletetekben is ennyire megvan bennetek ez a segíteni vágyás?
L.A.: Igen, ez mindannyiunkat megtalált. Bár nekem is van családom, és ennek határt kell szabni, muszáj a magánélet kereteit figyelembe venni. Ezért is jó ez a kezdeményezés, mert meg tudjuk valósítani az adakozási vágyunkat, ugyanakkor megvan egy időintervallum, ami kordában tartja ezt.
Február utolsó vasárnapján lesz a következő alkalmatok. Milyen következtetést vontatok le a folytatásra nézve, esetleg másképp fogtok csinálni valamit?
T.I.: Talán nagyképűségnek tűnik, de nem. Annyira jól sikerült az első alkalom, hogy szeretnénk, ha mindegyik így zajlana. Mindannyian azt éreztük, hogy ez egy tényleg jó kezdeményezés, és bámulatosan összejöttek a feltételek is. Lett helyszínünk, jelent meg rólunk cikk a Szegedi Tükörben, szerepeltünk riportalanyként a Szegedi Városi Tévében. Minden összejött ahhoz, hogy szeretetteljes légkörben segíthessünk, még az idő is gyönyörű volt. Persze fogunk még változni, későbbi igényekhez alkalmazkodni, de egyelőre úgy néz ki, ez működik.
L.A.: Hozzá kell tenni, hogy mi sem teljesen magunktól indultunk, átvettük a győri kezdeményezés mintáját. Múlt héten meg is érkeztek látogatóba a győri alapítók, és meséltek nekünk a tapasztalataikról. Rájuk támaszkodunk, ugyanakkor tudtuk úgy a saját arculatunkra formálni az eseményt, hogy komfortosan érezzük magunkat benne. Azt látjuk így, első körben, hogy a szegediek lelkesen állnak hozzá. Talán érdemes lenne változtatnunk azon, hogy ne csak 55 perc után, hanem egész órakor is jelezzen a koordinátorunk. Mindkét félnek könnyebb úgy lezárni a beszélgetést, hogy kívülről érkezik a jelzés erre. A másik pedig, hogy inkább azt szeretnénk, ha a beszélgetőtársak adott időpontra jelentkeznének, nem személyhez. Hiszen mi is lebetegedhetünk, közbejöhet bármi, emellett jobb az, ha magához az eseményhez kötődnek, nem egy emberhez. Persze nem tiltjuk meg a személyhez jelentkezést. Biztosan van téma, amihez egyikünk jobban ért a másiknál, hiszen az élettörténetünk sem azonos. De azt gondolom, az embert az találja meg, amivel foglalkozni kell.
Ez nekünk is önismereti út lehet: hogy odafigyelünk arra, ki ül le hozzánk, miről beszél nekünk, és mi abban hol helyezkedünk el, mi dolgunk van benne.
A jövőre nézve milyen céljaitok vannak? Szeretnétek többször vagy máshova is kitelepülni?
T.I.: Nem zárkózunk el a változásoktól, akár egy másik helyszíntől, de egyelőre szeretnénk a Győrből átvett mintát fenntartani. A távolabbi cél inkább, hogy ezeket a szokásokat át tudjuk adni más városokban induló kezdeményezéseknek. Már most kerestek minket Debrecenből, Szolnokról, szóval nem elképzelhetetlen, hogy ebből országot lefedő tevékenység lesz, ebben pedig szívesen segédkeznénk. Mindig lesz, akinek ez még új, megpróbáljuk a lehető legnagyobb területet lefedni, sok helyen megjelenni. Ezért köszönjük a Lipóti Pékségnek, hogy itt lehettünk, felhasználhattuk őket helyszínként. Köszönjük az ingyen kapott rollupot is az Innovariant Kft-nek. És hálásak vagyunk mindenkinek, aki eljön, megosztja ezt a lehetőséget, mert nem tudhatjuk, kit hol érhetünk utol ezzel. Abban is bízunk, hogy szájhagyomány útján fog terjedni, mert aki itt jól érezte magát, attól tényleg szívből, hitelesen jön az ajánlás. Nekünk ez hordozza a legnagyobb reklámértéket. Úgy gondolom, mi megtettünk mindent, és tényleg sikerült rövid idő alatt olyan bizalmi kapcsolatot kiépítenünk, ahol ezeket az élethelyzeteket olyan mélységben elmondhatták nekünk, hogy abból egy órás beszélgetések lettek.
