A szeptember első hétvégéjén megrendezett Szabad-On fesztivált résztvevőszáma alapján inkább néztük volna házibulinak. A pénteki napon fellépő Anna and the Barbies viszont elképesztő módon hozta ki a legtöbbet a körülményekből: Pásztor Anna énekes teljes energiával énekelt, előadott, gitárszólók alatt anekdotázott, a nézőtérre kimászva irányította a körberohangáló közönséget, és két szám között whiskyt osztogatott az összegyűlteknek, akik száma nem haladta meg a negyvenet. Elmondása szerint épp az ilyen kis koncertek jelentik a rock’n’roll ősgyökereit, a valóban személyes kapcsolatot előadó és közönség között. Interjú Pásztor Annával, és néhány mondat erejéig a zenekar dobosával, Balasi Ádámmal.
Hogy éreztétek magatokat a színpadon?
Az a helyzet, hogy a színpad nekem olyan varázslatos hely, ahol nem tudom rosszul érezni magam. Régebben voltak technikai malőrök, amikor elment a mikrofonom vagy nem hallottam magam, de az sem a koncert vagy a közönség hibája volt. Mostanában viszont, amióta ennyire jó színpadon, jó technikával, egy ilyen elképesztően jó zenekarral játszunk, nincs olyan, hogy rossz fellépés. Ha valami elromlik, azt nekem kell kiküszöbölni – minden más körülmény adott, csak én ronthatom el. Volt olyan fellépésünk is, hogy villám csapott mellettünk a trafóba, de mi tizenöt perc múlva megint játszottunk. Szóval bármennyien is vannak, mi mindig felmegyünk meghalni, de a beálláson is ugyanúgy szeretünk zenélni. Az hogy kevesen voltak, semmilyen szinten nem zavart minket: ilyen alkalmakkor minden szabad, mint egy házibuliban, lehet baromkodni, kimenni és körbe futkorászni, megismerni az embereket. Amikor tizenkétezer ember van, akkor inkább előadni kell, a tömeget egyben megölelni, és ennek a gigantikussága kissé elveszti a rock’n’roll személyességét. Amikor klubokban, kocsmákban játszunk, az lehet arcba mászós, ott feltöltődhetünk az emberekkel. A kettő kiegyenlíti egymást. A rock’n’roll ősgyökereit az jelenti, hogy egymásnak zenélünk, isszuk egymás borát, szakad rád a verítékem – ez az, ahonnét mi is jövünk, és ennek a gyermeki jellegét nem szabad elveszíteni. Viszont kell az a csoda is, amit a nagyszínpad ad: a hőbörgés, a világsztár-érzet. Az egyik táplálja a másikat, és egyiket se szabad igazán elhinni, különösen ebben az időszakban, amit a szórakoztatóipar most nagyon mélytorokra kapott. De ez most óriási tanítás, ilyenkor jövünk rá, hány kilók vagyunk, és hogy bilibe lóg a lábunk. Aki ezt túléli, az nagy jutifalatot kaphat a végén.
Ti hogyan húztátok ki ezt az időszakot?
Balasi Ádám: Azt vettem észre magamon, hogy erre a kérdésre mindig mást válaszolok. Egyvalamit még sosem mondtam: életemben nem gyakoroltam még ennyit. Hazavittem a legjobb koncertdobomat, és napi négy-öt órát játszottam rajta.
Pásztor Anna: Tudni kell, hogy Ádi kisgyerekkora óta gyakorol, mint állat. Én lelkileg teljesen feltöltődtem, behoztam magam olyan emberi dolgokkal, amik eddig kimaradtak: olvasnivalókkal, lenyugodnivalókkal, meditációval, jógával, videókkal és filmekkel, amiket már régóta meg akartam nézni, a gyerekeimmel töltött idővel. Csomó mindent meg tudtunk csinálni, amit eddig szerettünk volna. Ádival és Lee Olivér énekes-gitárossal is csináltunk egy triót. Ádi meg közben megtanult basszgitározni.
Balasi Ádám: Igen, dobolni hívott Anna, de ezt is kipróbáltam. Ugyanaz, mint a gitár, csak egy húron. Tudok gitározni, tudok dobolni, a basszusgitár a kettő között van.
Pásztor Anna: Meg csináltunk egy online főzőakadémiát is. Szimultán főztünk Magyarország egyik legjobb séfjével, a műsor neve Zúz(d)a lett, mert mindketten metálrajongók vagyunk. Négy-öt órákat főztünk adásban, közben a közönség beírhatott, kérdezhetett tőlünk.
Mennyiben biztosított segítséget a zenészeknek nyújtott állami támogatás?
Mi nem vettük fel. Kezdjük ott, hogy ne nevezzük támogatásnak azt a 60 ezer forintot. Voltak kikötések is a jelentkezéshez, bejelentett zenészként nem is járhatott volna nekünk az összeg. Láttuk, hogy ezt a segélyt nagyon rászorulók igényelik, és ezért nem akartuk felvenni. Mi nem lettünk volna beljebb vele, másokat meg jobban megsegít. Fél lábon kibírtuk, feléltük a tartalékainkat – úgyse volt nyitva semmi, nem költöttünk semmire. De persze nehéz volt kibírni.
És most volt a Hello Ugar is, aminek szintén el kellett maradnia…
Ez is szomorú volt, anyagilag is buktuk, de szerencsére elég kicsi fesztivál, átmenthető jövőre. Legfeljebb kiparcellázzuk a területet, hogy mindenkinek jusson négy négyzetméter, és mindenki ott fog a saját részén csapatni. Mindenképp játszani fogunk, már nem érdekel, idén jó kisfiúként-kislányként kibírtuk, de jövőre már biztos lesz valami. Eredetileg egyébként zenélős táborként indult, ötvenen jöttek az első évben, aztán a másodikban hirtelen egy csomó zenekar jelentkezett, hogy jönnének ők is csak úgy táborozni. Az ötödik évben már annyian voltak, hogy fesztivállá kellett alakítanunk az eseményt, nehogy megbüntessenek, és három héttel előtte kaptunk erre pénzt. Sose felejtem el, hogy a Quimby egyszer csak ott zenélt a pusztában, én meg ott álltam a gyerekemmel magamra kötve és sírtam, hogy ezt nem hiszem el. Tavaly már ötven fellépőnk volt, három nagy- és két kis színpadon. Már az eddigi sikere is egy álom volt, és én nem akarom az ilyen dolgokat elengedni. Ez olyan, mint amikor megveszek egy hangszert, amit aztán évekig nem használok, de tudom, hogy egyszer majd úgyis megint előveszem.
Ez az optimista hozzáállás tükröződik a májusban kijött új számotok, a Ha egyszer ennek vége szövegéből is. Tényleg ilyen reménykedve tudtál hozzáállni ehhez az időszakhoz, vagy voltak azért mélypontjaid is?
Az a helyzet, hogy nekem nem az a feladatom, hogy a saját nyűgjeimet rátoljam a közönségre. A színpadi jelenlét nem a fájdalom megosztásáról szól, hanem az emberek szórakoztatásáról és egymás felhúzásáról. Voltak nagyon durva mélypontjaim nekem is, volt, hogy zokogva ébredtem fel, amiért a zeneipar porig ég.
Ki akartunk menni éhségsztrájkolni is, miközben egy szál gitárral zenélünk, de most mindenkinek van más gondja a világban, nem fog számítani, ha a zeneipar, ez a vékony réteg a társadalomból eltűnik. És ennek rossz vége lesz. Ha nincs hol kiereszteni a gőzt és feltöltődni, nincsenek dalok, amikre smárolni, szeretkezni, ismerkedni, sörözni lehet, amik valamihez kötik az életedet, akkor egy nagyon vékony, de fontos réteg elveszik az ember életéből. A művészetek meg a zene nélkül robottá válunk. Nagyon sajnálom, hogy ebbe az irányba haladunk, viszont ameddig én élek, és a zenekarom él, ameddig csak egy ember van a közönségben, addig mi zenélni fogunk. És az alagút végén mi leszünk azok, akik mocskosan, sárosan, elsőként jönnek ki a gitárjaikkal és dobjaikkal, és újból zenélnek.
És ezeket a frusztrációkat nem akartad dalba írni?
Az elmúlt három albumunk annyira a személyes mélyrepülésemről szólt, hogy úgy gondoltam, elég. Kipakoltam bennük az érzéseimet, és a közönség nagyon sok ponton csatlakozott hozzá, megtalálta benne, ami neki fáj. De ebben a környezetben tilos negatívat írni, a világ nem bír el többet, máskülönben beszakad a jég. Ilyenkor azt kell mondani, hogy minden szar, süllyedünk, de tartsuk fel a mikrofont, hogy egyszer valaki kihúzzon minket. Muszáj az embereket menteni a nyűgösködés helyett. Ha ilyen szakmád van, ami egy jutalomjátéka az életnek, akkor kötelességed ezt az üzenetet továbbadni. Még akkor is, ha közben ég alattunk a padló.
A dalszövegeitekben valóban nagyon mélyen belevágtok a személyes érzéseitekbe. Nehéz ilyeneket prezentálni közönség elé?
Nem. Az a helyzet, hogy a nyerseség és az őszinteség az egyetlen út. Az előző albumunkon ott van például a Had’ lássam a kezeket című dal. Amikor a zenekar először meghallotta a szövegét, konkrétan kisétált. Van benne egy olyan sor, hogy „a szlogenek lassan elkopnak / legalább addig szeress, amíg leszoplak”. Azt mondták, ezzel túl messzire mentem, nőknek nem szabad ilyet mondani, ezt nem vállaljuk fel. Erre azt feleltem, hogy ezt nem lehet másképp kifejezni, olyan időket élünk, amikor a szerelem ilyen mélyen kettétört. Az idők megkövetelik a saját szövegrendszerüket, és ha én egy rapper vagyok egy punk-rock zenekar élén, akkor ki kell mondanom, amit mélyen érzek. Végül belementek, hittek bennem, és a közönség is azonnal megérezte ezt a mélyről jövő keservet a dalban.
Mit gondolsz, ha egyszer ennek tényleg vége, jó ideig minden új szám a karanténról fog szólni? Tartósan ott hagyja a lenyomatát a művészetben, a kultúrában ez a krízis?
Volt ugye a középkori pestisjárvány is, ami után a reneszánsz a leggyönyörűbb dolog volt a világon. Ausztráliában is, miután leégtek az erdők, zölden és mesésen virágoztak ki újra. Néha a szemétnek, sok ócskaságnak, felhalmozott szennynek el kell tűnnie a föld színéről. A mostani világ apokaliptikus, de ami ebből kicsírázik, az új és élettel teli lesz, akik pedig kitartanak, azokban olyan életszomj lesz, hogy gyönyörű időszakot fognak utána létrehozni. Adok ennek egy évet, 2022-től szerintem itt már csodálatos dolgok lesznek, úgyhogy addig mindenki kapaszkodjon meg valamibe. A börtönben is úgy van, hogy aki nem őrül meg odabent, az kijön, megváltozik, felépít magában valamit, és megfogadja, hogy többet nem megy vissza. A mostani állapotunk is konkrétan egy börtön: félelemben vagyunk tartva, be vagyunk zárva, elvesztettük az örömöt. Úgy le vagyunk nyomva a betonba, hogy amikor innét felszisszenünk, akkor egyszerűen mindennek örülni fogunk majd. Magunkon is látom ezt. Korábban már elértünk egy szintet: nagyközönség, whisky meg szendvicsek a backstage-ben… ezt elveszítettük, és most annak is örülünk, ha tizenöten eljönnek egy fellépésre, vagy kapunk utána egy rozéfröccsöt. Megint olyanok vagyunk, mint tinikorunkban, amikor először kaptunk kaját egy kocsmai fellépés után. Ez egy második esély, hogy megtanuljuk értékelni, amink van. Mint amikor egy kiscica megpofozódik, de utána rögtön megint örül az életnek.
És ezt az emberek tényleg belátják majd?
Ez emberfüggő: aki változni akar, annak most nagyon lesz rá lehetősége. Nem lesznek köztes állapotok: sokan tönkre fognak menni, mások pedig megnyílnak, felébrednek, végre befelé tudnak figyelni – máshová nem is tudnak, mert ha kifelé teszik, úgyis csak megőrülnek. Odabent viszont megnyílhat az univerzum neked. És minél többen nyílnak meg, annál tovább emelkedik a világ rezgésszintje, a boldogságukkal pedig felemelhetnek mindenki mást is. Én tényleg hiszek az újrakezdésben, és abban, hogy ez egy gyönyörű reneszánsz lesz. A világ annyira szar, hogy csak így lehet vége, a könnyeinken keresztül kell újra megszületni.
Tavaly volt a tizenötödik évfordulótok, jelentős ideje benne vagytok a zeneiparban. Miben változott azóta a szakma? Nektek személyesen mit tanított meg ez az időszak?
Pont akkor kellett abbahagyni a zenélést, mikor már elképesztően jól csináltuk. Jó hangszereink vannak, jó helyeken, jó vizuval, jó hanggal tudunk előadni, topon vagyunk, megtaláltuk azt a zenei műfajt is, amiben otthon vagyunk. A zeneszakma meg szerintem tisztább és őszintébb lett.
Utána jött egy óriási váltás, amikor a Petőfi rádióban elkezdtek játszani alternatív zenéket: Supernemet, 30Y-t, Péterfy Borit, Quimbyt, minket is. A zenekarok mostanra nagyon őszinték, nyersek, és egyre zeneibbek lesznek. A mostani feltörekvő rockzenekarok – Lazarus, ÉK, Trillion – is elképesztő jól zenélnek. Egy Wellhello vagy Halott Pénz-koncerten meg 12 ezer ember jelenik meg a Parkban. A discos közönséget élőzenéssé varázsolták az előadók, ami fantasztikus.
Gyakran jártatok már Szegeden? Milyen emlékeitek vannak a városról?
Csak a SZIN-en voltunk vagy tízszer, a JATE-ban is ötször. A SZIN mindig az elmúlásról szól kicsit, a nyár utolsó bulijáról, és nagyon szép emlékeink vannak róla. A JATE-ról már kevésbé: többször is volt, hogy egy Belmondoval meg Suprnemmel közös koncertünkön alig ötvenen voltak, és nem értettük, hogy egy ekkora egyetemi városban ez hogyan lehet. Az elektronikus zenét valamiért jobban kedveli Szeged, legalábbis a klubokban. Remélem, ez változni fog, megszeretik idővel az élőzenét is. A fesztivál viszont ütős szokott lenni. És mindig ugyanabba a vendéglőbe megyünk le a Tisza-partra, a Hídnál, ahol mindig halászlevet eszünk.
Nyitókép: Szűcs Dániel / Szegeder