Sokféleképpen lehet ingyenélni fesztiválokon, jelen korunk egyik legjövedelmezőbb és leginnovatívabb módszere az ún. poharazás, vagy büntető törvénykönyvi megfogalmazásban haszonszerzés céljával történő repohárgyűjtés és -visszaváltás. A recept pofon egyszerű: vadászod a már nem használt, szándékosan elhagyott vagy ottfelejtett repoharakat, majd azokat másnap szép kis összegekért visszaváltod az erre kijelölt helyen. Egy pohár 300 forint körül mozog manapság, így néhány óra ügyes munkával az öt számjegyű profit is könnyen összejöhet. Persze vannak buktatók és még rivális bandák is, de van, akinek csak ez jelent kiutat a fesztiválszegénységből. Két éjszakányi poharazás története és tanulságai a Művészetek Völgyéből, exkluzívan a Szegederen.
Még mielőtt nagyon belemennénk a sztoriba, leírom, mi is a repohár, hátha valaki nem tudná. Ez egy keményebb fajta műanyagpohár (ilyenek vannak a képeken is), amely nagyjából 300 forintért szerezhető be mindenféle fesztiválon, és amit magukkal hordanak az emberek, hogy ebbe kérjék az italokat. Azért találták ki, hogy ne eldobható, egyszer használatos műanyagpoharakból vedelje a nép a csapolt Borsodit, hanem újra használható edényzetekből. A repohár különlegessége, hogy amennyiért vettük, annyiért vissza is válthatjuk. A Művészetek Völgyében, ami egy három Veszprém megyei faluban (Kapolcs, Taliándörögd és Vigántpetend) tíz napon át zajló fesztivál, a legjobb az országban erősen szubjektív véleményem szerint, a kapolcsi főutcán található egyik bódéban történik mindez: délelőttönként kisebb-nagyobb sorok állnak a kis faház előtt, hogy poharanként 300 forintnyi készpénzt kapjanak vissza az emberek.
Abban az esetben, ha mi vásároltuk a poharat, konkrétan nullára jövünk ki. Vettünk valami piát X-ért, plusz a pohár 300 forint, ami ugye visszajön. Ez így meg is felelhet az átlag állampolgár számára, de mint tudjuk, Pablo Escobar sem éppen hétköznapi módszerekkel lett vagyonos üzletember. A tíznapos fesztiválra a jegyeladások alapján mintegy százezer látogatót vártak a szervezők, ami azt jelenti, hogy ha mindenki csak egyetlen egy repoharat megvásárolt, úgy 30 millió forintnyi repohár máris forgalomba került. Azt nehéz megmondani, hogy pontosan mennyi pohár rotált a Művészetek Völgyén, mert nyilván nem mindenki vett, és sokan akár többet is (én ötöt legalább) beszereztek, de az biztos, hogy tízmilliós piacról beszélünk. Egy piacról, amibe bárki beszállhat.
Nálunk szerda kora este volt, amikor G.-vel rájöttünk, hogyan is lehet itt bankot robbantani. Aznapra már eléggé megcsappantak anyagi készletei, így evidens volt néhány elhagyott repoharat látván, hogy mi lesz az aznap este programja. Napi tíz-húsz repohár begyűjtéséből — és ez egyáltalán nem bonyolult feladat — akár fedezhetjük is ételre és italra fordított költségeinket. Aztán lehet nagyban is utazni: számításaim szerint ha kitartóan és kellően gátlástalanul poharazik egy mondjuk háromfős társaság, akkor a tíz nap alatt 100—200 ezer forintot is összeszedhetnek akár. Ehhez persze rohadt sokat kell melózni, ami meg már inkább mehet a fesztiválélmény rovására, a morális vonzatról nem is beszélve.
Mi — persze csak tudományos megfigyelési céllal — két éjszaka poharaztunk, összesen 15 100 forintot keresve ezzel. A kitartás megvolt, a gátlástalanság azonban nem. Utóbbihoz az kell, hogy az ember ne csak hátrahagyott poharakat szedjen fel, hanem olyanokat is, amiket akár csak néhány óvatlan másodpercre is őrizetlenül hagyott gazdája — ez is egy módszer, amit a fiatalabb alterarcok be is vállalnak, ha kell, de mi már nem vagyunk fiatalabb alterarcok, úgyhogy maradtunk a visszafogodtabb metodikánál. Hallottunk olyan történetről is egyébként, hogy valakik egyszer az egyik vendéglátós sátorba jutottak be az éj leple alatt, ahonnan úgy húszezer forintnyi új repohárral távoztak. Ezeket később összekoszolták és visszaváltották kisebb adagokban.
És ha már eltérő módszerek, érdemes kitekinteni a poharazás jogi vonatkozásaira is. (Persze nem a nagy mennyiségben való lopásra gondolok, hanem amikor egyesével szedegeti az ember.) Bár erről nemigen található irodalom, meg vagyok róla győződve, hogy az utcán felszedni eldobott poharakat, és azokat visszavinni másnap legfeljebb annyira lehet illegális, mint borosüvegeket kiszedni kukákból és leadni azokat az ábécében. Szóval van rá esély, hogy ilyet nem szabad, de kit érdekel. A rendőröket biztosan nem.
A színpadmester lenyúlt söre
Akit biztosan zavart mindez, az a Folk Udvar nevű népzenés-táncos kapolcsi helyszín aznap estére kijelölt biztonsági őre. Azt tudni kell itt, hogy a Művészetek Völgyében alapvetően bárki ingyen járkálhat a falvakban, de bizonyos udvarokba, ahol programok is vannak, csak megváltott karszalaggal lehet bejutni. Ilyen a Folk is. Amikor G. ledobta a táskáját a kerítésként működő, úgy másfél méter magas kőfal tövébe, arról kezdtünk beszélni, hogy bent vajon milyen termés lesz. Ekkorra egyébként szép kis torony magasodott G. hátizsákjában, tíz pohár biztosan megvolt már, de ezt nem lehetett kívülről látni. Beszélgetésünk hallatán odahajolt a közelben álló biztonsági őr, egy középkorú, vörösre festett hajú nő — nevezzük most Karennek —, és a következőt kérdezte: „Van valami probléma?” Akkor még nem tudtam, hogy ő lesz az egyetlen személy, akivel tényleges összetűzésbe keveredünk poharazás közben.
Közöltem vele, hogy nincs probléma, majd az udvar bejáratától úgy két-három méterre, egy másik kőfal tövében árválkodó poharak felé néztem. Karen tudatta, hogy bizony tudja, miben sántikálunk, és tájékozatott, hogy a poharaknak van tulajdonosa is. Ezt persze mi is számításba vettük, és csak olyan darabokat szedtünk volna el, amiket tényleg hátrahagyott valaki. Ezt vagy úgy lehet tudni, hogy nagyon indokolatlan helyen van a pohár (például egy üres buszmegállóban a járdán), vagy ha asztalon árválkodik, de távol az ott ülőktől, akkor megkérdezzük, hogy az övék-e. Akkor végül mégsem mentünk be a Folkba, de néhány órával később visszatérve ismét konfrontálódtam Karennel: miután megnézte, hogy jogosult vagyok-e a belépésre, illetve csekkolta a védettségi igazolványomat is, halkan, de magabiztosan, már-már elrettentően jelentette ki: „Ha meglátom, hogy poharazol, azonnal kiraklak!” Ezt egy „Márpedig ez fog történni”-vel zártam, majd körbenéztem az udvarban, ahonnan ha jól emlékszem egy pohárral jöttem el.
A Kőbánya Udvara nevű helyen, ahol rendes színpad is van (itt lépett fel például az Ivan & The Parazol, a Lóci játszik, a Mörk vagy a Blahalouisiana) még egy fokkal érdekesebb szituáció alakult ki. Itt a színpad mellett, kordonnal elzárt területen, egy hangfal tetején levő repoharat néztük ki, mert ugye ha az ember társának pénz kell italra, akkor nincs elérhetetlen repohár. Megpróbáltuk elkérni az éppen a színpadról pakolóktól, amire egy kissé meghízott, negyvenes férfi azt mondta, felejtsük el terveinket. Mint nemsokkal később bemutatkozott, ő maga a színpadmester, bármit jelentsen is ez. Így visszagondolva kicsit olyasmi figura volt, mint Sir Topham Hatt a Thomas, a gőzmozdonyból. Amikor odébb állt kicsit, megkérdeztünk egy fiatalabb srácot, aki a kordon megkerülésére invitált bennünket. A gond akkor jött, amikor a szemem előtt lebegő plusz 300 forinttól fűtve nemcsak az üres, de egy mellette árválkodó, sörrel félig teli poharat is elhoztam. Már majdnem megléptünk, amikor utánunk szóltak, hogy éppen a színpadmester sörével sétálunk, úgyhogy azt vigyük már vissza. A színpadmester söre biztonságban visszakerült.
A nagyszínpadtól a Gólyába, a Gólyából az önismeretibe
Ha az ember elég ideje él poharazásból — nálunk ez olyan másfél-két óra alatt jöhetett el —, felfedezi a legjövedelmezőbb helyszíneket. Azokat, ahol a legkevesebb idő alatt a legtöbb elhagyott poharat lehet begyűjteni. A három, szerintünk legjobb hely a poharak szedésére a következő volt:
I. Az első a Kapolcson, a falu szélén egy dombon elterülő Panoráma Színpad, ami egyben a fesztivál kvázi fő helyszíne is. Itt lépnek fel minden évben a legnagyobb nevek, jellemzően ismert magyar könnyűzenei előadók. A területet poharazás szempontjából érdemes három részre bontani: az első a tánctér, ami a színpad előtti kordontól tart egészen addig, ameddig a közönség; aztán van picivel távolabb egy evős-ivós rész egy csomó sörpaddal; illetve a kettő közötti, javarészt közlekedésre szolgáló terület, amely például egy eltakart toitoi-részleget is rejt. (Azt tényleg csak mellékszálon említem meg, hogy mindez igazából egy füves legelő, és ha nincs fesztivál, akkor itt tehenek lófrálnak mindenfelé.)
Az utolsóként említett, szellős területen nemigen terem babér, a másik kettőn azonban már sokkal inkább. A nagyszínpad előtt jellemzően akkor lehetett poharat szedni, amikor véget ért egy-egy koncert, azzal azonban érdemes vigyázni, hogy ez nem csak nekünk jut eszünkbe: én akárhányszor próbáltam itt gyorsan minél több elejtett/elrúgott/letett, de össze nem tört repoharat begyűjteni, mindig szembetalálkoztam legalább egy másik poharazóval. Az első alkalmam konkrétan úgy festett, hogy a kordonnál találtam két elhagyott poharat, majd mire elindultam volna úgy igazán szétnézni az éppen elfelé battyogó tömeg között, jött is szembe egy lány vagy öt pohárral a kezében. Nem hagyott maga mögött semmit.
A sörpados részlegen valamivel békésebb és egyszerűbb a munka, itt mindössze meg kell kérdezni az asztalnál ülőktől, hogy ez a néhány repohár, ami vagy egy méterre van tőlük üresen, szóval ez az övék-e, és ha nem, akkor már mész is tovább velük. Jellemzően könnyű kiszúrni az ilyen helyzeteket, mert ha az ott ülőké lenne a pohár, akkor nyilván előttük is lenne, és nem az asztal túlsó végében.
II. A második jó helyszín a Völgyben úgy két perc sétára van a nagyszínpadtól, a Kőbánya Udvara mellett: ez a Gólya, vagy mai, hivatalos nevén KenderKert. Azt nem tudom, hogy pontosan honnan is ered az új neve, de az biztos, hogy jellemzően könyökölni lehet a fűszagra. A Gólyába akkor megy az ember, amikor éppen nincs jó koncert, vagy nincs karszalagod. Illetve napközben is be lehet nézni társasozni, az is tök jó egyébként. A lényeg, hogy esténként szép számmal van itt is közönség, ugyanis bár karszalag nélkül lehet bemenni, van DJ minden este. És ha van DJ, akkor vannak táncoló emberek is, akik gyakran hagyják hátra poharaikat.
Itt már kevéssé egyértelmű, hogy ki az, aki csak a táncolás miatt tette le a poharát egy rövid időre, és ki az, aki tényleg hátrahagyta azt, és pont emiatt ez egy vízválasztó is egyben. Itt kell eldönteni, hogy a kétes esetekben inkább továbbállsz-e, vagy megragadod az alkalmat, és bekockáztatod, hogy lehúzol valakit 300 forinttal. Őszinte leszek, mi a Gólyában utóbbi utat választottuk, de ebben az is benne van, hogy a fesztiválon több poharazó csoport is mozog egyszerre, és ha te nem viszed el, akkor jó eséllyel ők fogják.
III. Harmadik helyszínünkhöz térben és időben is utaznunk kell, ugyanis a Vigántpetenden, a Petendi pajta nevű helyen található önismereti diszkó csak éjfélkor kezdődik, és csak egy órával később, a nagyobb kapolcsi koncertek végeztével indul be igazán. Ez egy random falusi ház udvara igazából, ahol van egy régi, kőből rakott kis pajta is, ahol itókát vehet az ember. A házfalra régi meséket vetítenek, hátul pedig mindenféle lötyi zenékre lehet mindenféle szerek hatása alatt táncolni. Kevés ember ül vagy áll, a közönség túlnyomó többsége valóban az udvar végében található nagy sátorban rúgja a szőnyeget. Ezekben a műfaji meghatározásokban nem vagyok túlzottan otthon, ezért inkább idemásolom az egyik este fellépőjének, az Oriental Night-nak a leírását, hogy kapjatok valami ízelítőt a zenei felhozatalból: „mocorgós ethno deep house live acttből készül a zene, ami ha csupán szórakoztat, akkor is az egyik célja, hogy valamilyen változást idézzen elő. Töltődjünk, kiengedjük a gőzt, nevessünk, és így tovább”.
Az önismeretei diszkóban tett látogatásunk hasonló kudarccal indult, mint a nagyszínpados eset: épp, hogy bementem, jött szembe egy srác és egy lány egy tizenkét repohárból álló toronnyal a kezükben. Elmesélték, hogy hatot a pajta falánál találtak, hatot meg egy csávó adott nekik egy öngyújtóért cserébe. 1800 forintnyi repoharat egy gyújtóért! Szóba elegyedtünk, majd amikor megtudták, hogy mi is hasonló szándékkal buszoztunk át Kapolcsról (a falvak között ingyenes buszjáratok közlekednek a fesztivál alatt Csigabusz néven), szolidaritásból adtak egy poharat a toronyból, ami ekkorra tizenöt darabosra duzzadt.
Éled a repohármaffia
Másnap reggelre 17 darab poharunk lett, amiért cserébe 5100 forinttal jutalmaztak meg Kapolcs főutcáján, a visszaváltó bódéban dolgozó önkéntesek. A gyors verdikt az, hogy jól éreztük magunkat és G. számára is sikerült valamennyi pénzt szerezni. Ami így utólag nézve talán nem volt a legjobb befektetés a részemről, hiszen ő még aznap haza is utazott Szegedre, így a következő estére egyedül maradtam.
Illetve egy ideig úgy volt, hogy nem leszek egyedül, mert egy frissen megismert, szintén szegedi lány is be akart szállni, hogy pénzt gyűjtsön a hazaútra, de ő végül egyetlen poharat sem szedett. Kora este volt, amikor a fiatalabbik bátyám bejelentette, hogy aznap ők is mennek poharazni, és rivális bandák leszünk egymásnak, és ezen a ponton kezdtem azt érezni, hogy ez már valami maffia-szerű rendszerré kezd alakulni, ahol magam alá szervezhetem be a szedőket, és ahol a saját testvérem konkurens bandájával versengünk. De végül ők sem szedtek poharat.
Csütörtökön este 24 poharat gyűjtöttem össze egyedül, majd a következő napokban különösebb erőfeszítés nélkül még összejött további 9 darab, így vasárnap délután 33 darab repohárral tudtam odaállítani a bódé elé, ahonnan — tekintve, hogy nem volt aprójuk — egy tízezressel távoztam.
A szajréval beültem a szomszédban található evangélikus templomba, fel a karzatra egy öreg padsorra, ahol el tudtam gondolkodni kicsit. Hogy ez így jó-e. Mert nyilván vannak morális vonzatai, de a konklúzió az, hogy ja, ez így jó. Eszembe jutott, hogy talán egy kicsit megalázó mások használt poharaival egyensúlyozni ide-oda egy fesztiválon (egyszer el is ázott a vászonzsákom vagy ötféle piától egyszerre), de erre csak azt tudom mondani, hogy kurva sok mindent érezhetünk kellemetlennek, de ezeket el kell engedni, és úgy élni, ahogyan mi akarunk. Ahogy boldognak érezzük magunkat. Én most repoharakat akartam gyűjteni a barátaimmal az ország legjobb fesztiválján, szóval így tettem. Néha kicsit kínos volt persze, például amikor a kapolcsi főutcán találtam egy üres sörpadon egy egyharmadik teli poharat, amit meg sem állva vettem el és löttyintettem a fűbe tartalmát, majd odalépett egy harmincas fazon, hogy amúgy az az övé volt. Mondtam neki, hogy akkor most veszek neki egy fröccsöt, de körbenéztünk, és minden zárva volt. Azt mondta, hagyjam csak, elég neki a pohár vissza.
A repohárgyűjtés egy jó keresetkiegészítés fesztiválokra, főleg ha az embernek fogytán vannak anyagi készletei. Jövőre lehet, hogy tíz napon át ezt fogjuk csinálni, de lehet, hogy egyszer sem.