Ezzel a sorral fogható meg tán a legjobban 1991 februárja Szegeden. A Délmagyarország 14-én, csütörtökön közölt vezércikkéből idéztünk, melyet Elszabadulás néven a szerdán Szegedről elvonult utolsó szovjet csapatokról írtak. De ne szaladjunk előre.
A még ma is élő Mikhail Sergeyevich Gorbachev már 1988-ban kijelentést tett afelől, hogy részlegesen kivonják Magyarországról csapataikat. A Szovjetunió hadereje ugyanis közel fél évszázadon át jelen volt az országban: a II. világháborút követően saját laktanyákban éltek, de olyan is volt, ahol külön várost építettek a számukra egy repülőtér mellett. Szentkirályszabadja ma a leghíresebb szellemváros itthon. Meg az egyetlen is, de ez nem vesz el lenyűgöző mivoltából.
1500 szerelvény
1989 márciusában az orosz fővárosban tárgyaló Németh Miklós miniszterelnök saját elmondása szerint titokban megegyezett a szovjet pártfőtitkárral a teljes csapatkivonásról. A magyar kormányfő visszaemlékezése szerint a megállapodást nem hozták nyilvánosságra, hogy ne gyengítsék a Szovjetunió pozícióit az USA-val folytatott fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon. Ezt a megállapodást a Wikipédia szerint Németh Miklós visszaemlékezésén kívül sem magyar, sem szovjet források nem támasztják alá. A szovjet részről a teljes csapatkivonás gondolatának felvetése először egy belső feljegyzésben, fél évvel később, 1989 októberében igazolható.
Ekkor Georgij Sahnazarov Gorbacsov közeli munkatársa és tanácsadója azt javasolta, hogy Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról az összes szovjet katonát hívják vissza, mert „az ezekben az országokban állomásozó egységek katonai jelentősége jelen körülmények között csekély. (…) Lényegében az ellenzéki erők elrettentésére szolgáltak, ami mostanra tárgytalanná vált.” A szakértő hozzátette, hogy az új lengyel és magyar kormány hamarosan követelni fogja a teljes csapatkivonást, amit jobb lesz megelőzni.
A részleges csapatkivonás keretében 1989. április 25. és május 28. között a bejelentésnek megfelelően elhagyta Magyarországot a veszprémi 13. harckocsizó gárda-hadosztály (10 400 katona, közel 300 harckocsi, 150 páncélozott harcjármű, valamint a szárazföldi tüzérségi technika 90%-a). Sárbogárdról és Debrecenből is kivonták a szovjet alakulatokat, de mindkét helyőrségbe telepítettek katonákat a Nyugat-Dunántúlról.
Nemsokkal később, ősszel vitték ki Magyarországról a tapolcai rakétaalakulat közelében, Nagyvázsonynál lévő Kis-Moszkvaként becézett laktanyában tárolt atomtölteteket is.
Németh és Nyikolaj Rizskov szovjet miniszterelnök 1990. január 9-én Szófiában, a KGST 45. ülésszakán elvi megállapodást kötött a teljes csapatkivonás ütemtervéről, ezt követően pedig meg is kezdődött a szovjet csapatok végleges hazavonása. Az utolsó vonat 1991 nyarán hagyta el az országot.
A kivonás rendkívüli logisztikát igényelt, ugyanis körülbelül 35 ezer vasúti kocsira volt szükség a szovjet haditechnikai eszközök és katonák szállítására. 27 146 különféle gép- és harcjárművet kellett kivonni, közte 860 db harckocsit (T–72, T–64B), 600 db önjáró löveget, mintegy 1500 gyalogsági páncélozott harcjárművet, 196 db önjáró harcászati-hadműveleti rakétarendszert (Luna–M, 8K14). Ezen felül 230 ezer tonna lőszert és 100 ezer tonna üzemanyagot, valamint további 230 ezer tonnányi egyéb anyagot vitt magával a Déli Hadseregcsoport, beleértve a lebontott laktanyák épületelemeit.
A hatalmas logisztikai feladathoz a szabolcsi Mándokon és Tornyospálcán katonai rakodóbázist létesítettek, ahol széles nyomtávú szovjet vasúti kocsikba rakodták át a szállítmányokat. A másfél ezer szerelvény mozgatása a MÁV-nak körülbelül egymilliárd forintos árbevételt jelentett. 260 szerelvénynek megfelelő anyagot (pl. technikai eszközök, üzemanyag, lőszer) a magyar kormány segítségével értékesített a szovjet hadsereg.
„Ezt is megértük”
Az utolsó vonat 1991. február 13-án húzott ki a kiskundorozsmai állomásról. A szerelvény harckocsikkal volt megrakva, indulását pedig nagyjából száz szegedi követte figyelemmel, de jelen voltak városi vezetők, illetve francia, belga, német, jugoszláv és csehszlovák diplomaták is.
Alapvetően örültek az emberek a felszabadulásnak, voltak azonban, akik már ekkor is hiányolták a szovjet jelenlétet Csongrád megyében. „Uram!” — szólította meg egy idősebb makói MSZMP-tag a csütörtöki újságcikk szerzőjét, Balogh Tamást — „ezektől kaptuk a kenyeret, ők építették nekünk a gyárat, a munkásosztály tanulhatott, jól élhetett, de mondja meg, ettől a mostani kormánytól mit kapunk? Ezek csak rombolni tudnak, a szovjet meg építeni! Ez a különbség.”
Balogh a következőként vetette papírra a történteket: „(Viktor Jegorovics) Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport vezére érkezik. Ellép a búcsúzó közkatonák előtt, majd beszédet mond. Dicséri tisztjeit, akik magas szintű kiképzésben részesítették katonáit, dicséri katonáit, akik becsülettel sajátították el a kiképzési alapismereteket, sőt »nemegyszer kisegítették a helyi lakosságot gazdasági problémáik megoldásában«. Nyilván a szép emlékű betakarítási munkákról beszél. Nem szól azonban politikáról, s arról sem, hová, milyen körülmények közé kerülnek azok, akik itt vonatra szállnak. Kitünteti viszont összes katonáját.”
Ezt követően Szeged polgármestere, Lippai Pál is beszédet mondott. Ő arról szólt, hogy ne 1956 október-novemberére gondoljunk, hanem nézzünk előre, s azt tartsuk szem előtt, hogy Magyarországnak elemi érdeke minden szomszédjával jó kapcsolatot tartani. Amikor a polgármester Maiéter Pál (az ’56-os forradalom egyik vértanúja) nevét említi, a makói csoport felől „lökjék le onnan”, „kötelet neki!” kiáltások hallatszanak. Botrány nem volt, a búcsúztatás zajlott tovább. Több köszöntő után a szovjet közkatonák apró ajándékcsomagot osztottak a katonai megfigyelők között, szegedi és környékbeli polgárok viszont virágot adnak a szoldátok némelyikének. Egy férfi Balogh mellett épp egy üveg vodkát nyomott volna egy kölyökképű katona kabátjába, de az fülig vörösödve elhárította az ajándékot.
A kivonulásról egy rövid felvétel is fennmaradt:
Időutazás 1991.február 13. Kivonuló oroszok
Isten veletek, magyarok! A szovjet hadsereg. Bсего хорошего друзья! Cоветская армия.26 éve, 1991. február 13-án vonultak ki az orosz katonák Szegedről. A dor…
A vonatindulást zászlólengetéssel és zenekari szóval kísérték az állomáson azon a hideg napon. „Ezt is megértük” — szólalt meg egy nézelődő a szerelvény távozásakor.
Az eseményt követően olyan dolog történt, amire addig gondolni sem gondoltak az emberek: bemehettek a laktanyára. „Silov altábornagy ezután megmutatja az öthalmi laktanyát — ahová eddig madár se szállhatott be, most nemzetközi újságíróhad lepi el” — írta Balogh. A szovjet tábornok látható elégedettséggel mutogatta a — szerinte — kincset érő épületeket, lakásokat. A meszelés még száradt a falakon, legtöbb helyen így letakarva a szörnyű színű és minőségű festékmázolmányokat, s a rovarirtás is láthatóan eredményes volt: mozgó csótány már alig van, amit százával látni mindenütt, az többnyire döglött. „Tizenötezret (ma nagyjából százötvenezer forint) kellene rákölteni négyzetméterenként a lakásokra, hogy használhatóak legyenek” — szólalt meg a sorban Tóth László megbízott szegedi jegyző.
Az altábornagy ezután sajtótájékoztatót tartott, ahol azonban olyan történt, ami ma a sajtótájékoztatók 99%-án: Silov semmit nem mondott. A „hány katona vonul el Szegedről?” kérdésre azt felelte: egy gépesített hadosztály. Arra, hogy „hová viszik innen a katonákat?”, azt mondta: ahogy a vezérkari főnökség rendelkezett róla. A szó inkább arról folyt, hogy minél előbb és minél nagyobb kártérítést kellene fizetnie Magyarországnak a szovjet objektumokért.
A dolog érdekessége, hogy az épületeket, melyekben a sajtó akkor először járhatott, az elmúlt években bontották el nagyrészt. A megmaradtakban pedig a Science Parkot alakítják ki jelenleg.
A szovjetek kitettek magukért azon a szerdán: szépen terített svédasztal fogadta a laktanyába látogatott társaságot. Poharak csendültek, s a soknemzetiségű katonatársaság a békére, barátságra ivott. A szovjet tábornokok (Silov altábornagyon kívül további két altábornagy és két vezérőrnagy) nagyon kedvesen köszöntöttek mindenkit. Silov volt egyébként 1990 decembere és 1991 júniusa között a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka. 1991. június 19-én ő volt az, aki kulcsra zárta a budapesti központjuk kovácsoltvas kapuját, majd az utolsó szovjet katonaként ő hagyta el Magyarország területét.
Négy és fél évtized számlája
A csapatkivonással kapcsolatos pénzügyi elszámolás hosszasan elnyúló tárgyalássorozattal járt ezt követően. A szovjetek kezdetben több mint 50 milliárd forintban határozták meg a csaknem 60 helyőrségben, katonavárosban általuk felépített és itt hagyott épületek, beruházások értékét, amit ők szovjet tulajdonnak tekintettek.
A magyar fél követelésének egy részét a körülbelül 2000 bérbe vett épület felújításának, karbantartásának elmaradásából származó mintegy 29-30 milliárd forintos kár tette ki, másrészt a környezetben (például a vízben, talajban, élővilágban), valamint az országszerte rengeteg helyen megrontott, olykor le is bontott műemlékekben esett kár adta.
Az egyeztetések sokáig nem vezettek eredményre. Az utolsó tárgyalás 1991. augusztus 14-én és 22-én, a szovjetek kivonulása után történt, amikor a szovjet követelés 53,4 milliárd forintnál tartott, míg a magyar kártérítési igény változott: az elmaradt állagmegóvás miatti kárigény 14,3 milliárdra csökkent, de többszörösére nőtt a környezetszennyezés és a műemlékekben okozott kár miatti követelés, aminek a tizedét sem ismerték el a szovjetek.
Az ügyben hónapokig nem történt előrelépés, amiben közrejátszott többek között a Gorbacsov elleni puccs, a Szovjetunió felbomlása és a Független Államok Közösségének megalakulása. Végül a kivonulás után majdnem másfél évvel, 1992. november 11-én Borisz Jelcin budapesti látogatásán írták alá a nullszaldós megállapodást.
Nyitókép: a Szovjet Déli Hadseregcsoport harckocsizó gárda hadosztálya elhagyja Esztergom városát 1990-ben. Fotó: Szigetváry Zsolt / Fortepan