Szegeden már a 19. században is elég nagy tere volt a fonóiparnak, gondoljunk csak arra, hogy kettő nagy gyár is állt a városban, melyek közül mára egy sem maradt sajnos. Egyet – az újszegedit – a hanyagság, egyet pedig a nyugati kapitalizmus evett meg. Később épült azonban egy harmadik is, ami bár hangulatában meg sem közelítette társait, mindkettőnél monumentálisabb és modernebb volt – illetve még mindig az, hiszen bár már rég nem termel, az épületegyüttes a mai napig áll.
Ez volt a Szegedi Textilművek, amely átadásakor, 1950 januárjában, a kontinens egyik legmodernebbje volt, legalábbis a propaganda sajtó ezt mondta. Építését 1949-ben kezdték meg a hároméves terv részeként a város nyugati határán, ahol ekkoriban még inkább voltak mezők, mint a ma jellemző ipari környezet. A tervezés során nagy gondot fordítottak a gyár ideális elhelyezésére, olyannyira, hogy például az épületek nem érik el a Kálvária sugárút utcafrontját. A 71 903 m² terület beépítettsége az üzem teljes kifejlesztése sem növekedett 75% fölé. A modern szocialista gyárépítés többé nem hasonlítható a kapitalizmus örökségeként még több helyen megmaradt zsúfolt gyárudvarokhoz. Itt a jelen esetben már nem is udvarokról, sokkal inkább parkokról beszélhetünk, melyeket kitűnő útvonalak kötnek össze az egyes épületekkel.
A legmodernebb építkezési elveket terveiben hordozó üzem alapítására eredetileg 60 millió forintot irányoztak elő, melyet később még 20 millióval felemeltek. A termekben a gépi berendezés elhelyezése is olyan megoldást nyert, mely az ember számára a lehető legkisebb mozgással a legnagyobb gépi ellátást biztosítja. Az üzem teljes fonóipari berendezését a Szovjetunió szállította. A nagyszerűnek mondott szovjet gépek 30 ezer orsójával a legmodernebb magyar fonóipari üzem létesült. Az építkezés során nagy gondot fordítottak a helyes szellőzés megvalósítására és az egyenletes fűtés biztosítására. Kazánház megépítésével az üzem egységes gőzfűtési hálózatba nyert bekapcsolást, a gyár vízellátását pedig önálló vízművek szolgáltatják. A ma is álló víztorony megépítésével függetlenítették a városi vízvezetéktől.
Az óriási üzemet (a kábelgyár lebontása után ez a legnagyobb alapterületű gyárépület Szegeden) hihetetlenül gyorsan építették fel, hiszen miután 1949-ben megkezdték a munkát, 1950. január 6-án már az átadás is megvolt. Utóbbi pedig azon ritka szegedi események egyike volt, ahol filmhíradós anyag is készült, ami szerencsére a mai napig elérhető (illetve 1952-ben is készült egy):
A gyár első dolgozóit féléves képzés során tanították be Budapesten, melyről néhány héttel az átadó előtt értek haza, ahogyan arról a Délmagyarország is beszámolt: „Hétfőn délután hazaérkeztek a hathónapos textilmunkásképző tanfolyamról a szegedi uj Kombinát első szakképzett dolgozói, akik félévvel ezelőtt a szegedi munkanélküliek sorából mentek el a budapesti textilmunkásképző tanfolyamra, hogy ötéves tervünk kezdetén, mint jól kiképzett szakmunkások dolgozzanak a rövid idő alatt felépült uj Kombinátban. A Tisza pályaudvaron nagy számú dolgozó-közönség várta az érkező 126 munkásnőt. Amikor leszálltak a vonatról, virágokkal árasztották el őket.”
A Szegedi Textilművekben a gyapotból elsősorban ágyneművásznak, kartonok és munkaruhák készítéséhez szükséges fonalakat állítottak elő. Készítettek még ún. kötszövőipari fonalakat is, harisnyák, kardigánok és pulóverek számára. A Textilművek első termelése 1950. január 6-án a gyűrűsfonoda részlegben indult meg. Fokozatos kiépülés során, már májusban a teljes üzem dolgozott. 1951-ben élérték a kívánt termelési szintet, és ezen a következő évek során csak némi változás adódott. A Szegedi Textilművekhez hasonló üzem csak három működött az országban: a Kőbányai Fonoda, a Győri Fonoda és a Kaposvári Textilművek.
Az üzem repertoárja eztán fokozatosan bővült, mígnem az ország legjövedelmezőbbjévé nem válltak. A Textilművek végül 1994 júliusában zárt be végleg, legalábbis mint textilüzem. A helyszínen ma a Kálvária Ipari Park működik, de itt található a Hansági Ferenc nevét viselő vendéglátóipari szakközépiskola is.
Felhasznált irodalom: Moholi Károly: Szeged textilipara