A kultúrkampfnak új fejezete nyílt, amikor is a hatalom az egyetemeket vette célba. Kezdődött ez a CEU-val, amit inkább próbált a kormány Soros, a nyitott társadalom és annak devianciái elleni kiállásként tematizálni, és a forradalmi pózaikba majdnem az egész civil szféra belefagyott. A CEU aztán elköltözött, és a közélet-verte hullámok között azok a hangok is lecsendesültek, melyek az egyetemi autonómiát féltették jogosan. Aztán a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a Corvinus Egyetem és a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kara is átment a tű fokán.
Most az Index áthangolása kapcsán gyűlt indulatok találtak új medret a Színház- és Filmművészeti Egyetem feje fölött gomolygó fellegek alatt, ugyanis az SZFE szeptember 1-től az államtól átkerült egy alapítvány tulajdonába, amelynek élére Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház főigazgatóját nevezték ki, és a diákok szerint azzal, hogy már az alapítvány kuratóriuma dönt az egyetem szenátusával szemben minden fontos kérdésben, súlyosan sérül az SZFE függetlensége.
Az a baj, hogy hosszasan mantrázva a közélet őrlőfogai között hamar porladnak szét az ügyek, így a már unásig tudott fejleményeket most nem kívánom taglalni. A lényeg, hogy a hallgatók azóta az egyetem két épületét is elfoglalták, külön köztársaságot kiáltottak ki, és egyéb posztmodern gesztusok között próbálnak valahogy túlélni, akaratukat érvényesíteni. Ilyen gesztus volt, például a pár hete Szegeden is megtartott „Titkos Egyetem” kerekasztal-beszélgetés vagy a tegnap lehozott szabad felsőoktatásért gyújtott láng. Nincs ezen mit tagadni, szép és teátrális gesztusok ezek a cselekvés illúziójával és az instant fogyasztható médiaélménnyel együtt.
Pár gondolatot még az alapítványi formáról, mely az államtól elveszi és “független” kuratóriumok kezébe helyezi az intézmények irányítását. Jó pár helyen előkerült, és egyre biztosabbá válik, hogy ez a fajta modellváltás nem más, mint a hatalom átmentése egy esetleges kormányváltás idejére. Bár tény, hogy a magyar ellenzék teljesen inkompetens, a pakliban egyre jobban érezhető egy gazdasági válság nevű lapocskának a zsizsegése, ami aztán krumplileves ide vagy oda, az elmúlt 10 év extra keresztény és atomkonzervatív álmát hazavághatja. A kormány így most mossa kezeit, míg hatalmán köt a beton.
Az SZFE ügyénél is elég jól kiviláglik, hogy hogyan is forognak Rogán minisztériumának apró kis fogaskerekei. A goebbelsi logika szerint úgy adható el a hazugság, ha a legmélyén, a magban igazság lapul, és jah, az Igazság Minisztériumban is ehhez mérték a kormánypárti lapok közölhető narratíváit. Ebben az esetben mondjuk eléggé fájó is a mondóka azon része, mely a magyar színjátszáson és filmgyártáson kéri számon a minőséget az elmúlt harminc év viszonylatában. Teljesen jogosan, ugyanis tetszik vagy nem, pár üde színfolttól eltekintve nem sok mindent mutathat fel a baloldali értelmiség a kultúra ezen szegletéből. A jobboldali sem, bár a másikra mutogatás semmilyen esetben sem mentség vagy érv.
Tehát a kormány így tematizál, az SZFE meg úgy. Úgy, hogy az néha eléggé töredezettnek látszik, mert egyszerre akarnak protestálni a színházi világot érintő jobboldali kultúrforradalom ellen, illetve kiállást mutatni az egyetemi autonómia mellett. Persze ez az ügy mindkét témát bőségesen lefedi, de véleményem szerint ezzel túl nagyot is markol a lázadó ifjúság, miközben a média fősodra a színházak ügye felé tereli a mérleg nyelvét. Ez azért baj, mert az oktatás szabadsága, illetve az egyetemi autonómia egy sokkal hangsúlyosabb ügy, melynek csak szelete az SZFE-n folyó munka, és minden más kulturális területet érintő politikai hatalomgyakorlási törekvés is megfogható vele. A több narratíva mentén viszont a kés éle végül kicsorbul, és az ügyek idő előtt érvényüket vesztik. Okos döntés volt viszont a tiltakozók részéről, hogy a politikát nem engedték magukhoz, így nem ismétlődhetett meg az a szégyentelenkedés, amit például Fekete-Győr András az indexes tüntetés kapcsán is tanúsított. Így marad a telefonnyomkodás a tüntin, meg az Insta-lázadás. Hiába, a jobboldal a pénzünket lopja, a baloldal pedig az ügyeinket vinné. Ha meg nem, akkor felmorzsol a posztmodern.
Szóval, a daráló egyre csak közelít. Az modellváltásnak volt, aki örült is, Miskolcon például nagy hála fogadta a folyamatokat. Az SZFE-n nem, és mi is cikkeztünk már arról, hogy egyes források és utalások szerint mi várhat a szegedi egyetemre. Na most, az SZFE médiaperformanszaival kapocslatban is itt fogalmazódik meg az ellenérzésem, mármint ott, hogy az egyetemi autonómia melletti hangsúlyos kiállás csak szórványosan fogalmazódik meg a pózok között. A már említett „Titkos Egyetem” kerekasztal-beszélgetést végigülve, illetve a tegnapi fáklyafutás körüli beszédeket végighallgatva nekem úgy tűnik, jó posztmodern szokás szerint az egész inkább egy élményt próbál átadni, mint a tényleges és súlyos kiállás precedensét. A beszédek sallangosak és pátoszosak voltak, és hiába az 1956-os párhuzam, attól még nem hevül fel a test, és a korra való reflexió hiányában a beszédek is gyakran fordultak unalomba. A lényeg a sok teátrális megnyilvánulás között megint a földre esett és elgurult.
A tényt, hogy a farkas már a kertek alatt van, elnyomták a hősies szólamok, meg azoknak a hallgatóknak a beszédei, akik félelmükben fel sem merték olvasni szövegeiket, így a színpadi szereplést másokra hagyták. Zavaros történet. Szóval nem történt semmi, “forradalmi élmények” formájában feléltük azt, ami a jövőben vár majd ránk.
Ez persze most az SZFE ügye, de Szegeden mondjuk eshetett volna szó a szegedi egyetemről is. És talán nem ártana elkezdeni az áthangolást, vagy a hallgatói egység megteremtését országos szinten, kvázi “szociális hálót” szőve ezzel, mert senkinek ne legyen kétsége, a rendszer fel van készülve a kis megmozdulásokra, ezért is darál lassan. De a lényeg, hogy ha egy országos szinten megteremtett, politikai és gazdasági érdekek nélküli – #szegediehök és társaik – hallgatói hálóba összpontosulna az SZFE összes narratívája, véleményem szerint akkor talán felkészülten érné az egyetemi ifjúságot a daráló, az ország más pontjain is. Ehhez teljes összefogás, és az egyetemi autonómia ügyének intézményeken túlmutató diskurzusa szükséges a posztmodern gesztusok és pózok helyett.
Megint úgy tűnik, hogy a jövőre nem gondol senki. Maximum hónapos távlatokban és lokálisan sejlik fel a túlélés lehetősége. Az SZFE végigviszi a traumáit az országon, egyetemről egyetemre, és élményként nyújtja azt más intézmények hallgatóinak. A közönség meg is eszi későbbi sorsa fantomdarabkáit, és így mind ők, mind a társadalom a tényleges helyzetben már ignoránsabban fogadja a “változás” szelét. A hallgatói egység megteremtése nélkül csak a precedens maradandóságában bízhat az ember, de mint tudjuk, Magyarország az a hely, ahol a precedens nem él meg. Persze mondhatjuk, hogy „igen, szomorú SZFE, de a szegedi egyetemre vagy más vidéki egyetemre még várat a sorsa, a fellegek még messze vannak”. Igen, ami nem itt van, az még messze van, jogos. És mantrázhatjuk ezt feltartott kézzel, míg egy újabb “független” kuratórium a kertek alá nem ér, de illúzióink ne legyenek. Kíváncsi vagyok, vajon az SZFE lefut majd értünk, ha már itt jár a daráló?
A Vélemény rovatban megjelent cikkek az adott szerző álláspontját tükrözik, a szerkesztőség egészéét nem feltétlenül.
Nyitókép: az elzárt Színház- és Filmművészeti Egyetem bejárata 2020. szeptember 2-án. Fotó: Bődey János / Telex