Szegedet az elmúlt két évszázadban egy, az 1879-es árvíz pusztította csak el, több másik évszám is volt azonban, amikor komoly esélyek voltak arra, hogy a katasztrófa újra megtörténik. 1970-ben egy közel száz éves, elavult és gyenge partfalnak, sok ezer homokzsáknak, és megszámlálhatatlan hősként viselkedő férfi és nő tetteinek volt köszönhető, hogy a Tisza legfeljebb faágakat, és nem a szegedi házak tetejét vitte magával dél felé.
A nagyként elhíresült árvizet követően, mely romba döntötte az akkori Magyarország második legnagyobb városát, 1932-ben is közel volt a baj, akkor azonban már sikerült megvédeni a várost. Aztán néhány emberöltő múltán, 1970-ben több nagyobb árhullám is levonult a Tiszán, melyek szinte mind egyre durvábbak voltak, mint az előzőek. Májusra olyan súlyos volt már a helyzet, hogy Makót és több környékbeli települést evakuálni kellett, félő volt ugyanis, hogy azt a területet teljesen elönti a víz, és tömegkatasztrófa következik be. Ha ez megtörtént volna, a város mélyebben fekvő területein négy méteres víz állt volna.
A Maros erős áradása különösen fenyegette Szegedet is, hiszen a két folyó pont a város fölött találkozik, ráadásul pont a gyenge partfalat ostromolta a víz. Május végére már a Széchenyi tér szintjénél másfél méterrel volt magasabb a vízszint. Képzeljük el, mi lett volna ha szakad a partfal.
1970-ben összesen 66 napon keresztül volt 800 centiméter felett a Tisza vízállása. Azelőtt legutóbb 1941-ben haladta meg ezt a számot a folyó Szegednél. A 800 azonban nem a legmagasabb szám volt, 40 napig 850, 23 napig 900, 15 napig 920, két és fél napig pedig 950 centimétert meghaladó víztömeget kellett elviselnie a töltéseknek és partfalaknak, melyeket homokzsákok ezreivel támogattak meg.
Az események politikai jelenségeket is szültek, maga Kádár János is Szegedre látogatott június 23-án két napra. A Délmagyarország 25-én címlapján közölte, hogy Kádár János elvtárs megtekintette a tiszai és a marosi árvízvédekezést. Elhangzottak olyan üres, bagetell kijelentések, minthogy a kormány támogatása nélkül nem sikerült volna Csongrád megye megvédése. Kádár a Délmagyarország néhány kérdésére is válaszolt, és elmesélte, milyen tapasztalatai voltak. Beszélt arról, hogy bár elsősorban a védekezést nézte meg (és elégedett is vele), meggyőződött arról is, hogy Szeged és a megye is gyors ütemben fejlődik.
„Magyarország ezt a háborút megnyerte. Kellett hozzá erőfeszítés, tudás, akarat; kellett áldozat is. Az ellenség be-benyomult. De sikerült útját állni, bekeríteni, hurokba fogni, nem másként, mint a háború nagy tankcsatáiban. Falvak sorát ürítette ki az ásós-kapás hadsereg. De volt még egy csatanyerés. A belső bizalomé. Annak az érzete, hogy ha a küzdelem tovább folyik, az egész ország odaáll; minél többet áldozva, annál egységesebben” – írta a nehéz napokról Illyés Gyula költő, de beszámolt arról is, hogy mintha talán szolidárisabbak is lennének az emberek:
„F. Erzsike, csípősen, bár mosolyogva:
– Vettétek észre?! – Pesten, a villamosokban udvariasabbak azóta az emberek. Csak valami bajunk legyen, rögtön közelebb vagyunk egymáshoz!
– Civilizálódunk!”
A Tisza – 960 centiméteres tetőzését követően – apadni kezdett június végéhez közeledve. A folyó mondhatni megnyugodott. A városlakókra azonban ez kevéssé volt mondható: a szegediek tudták, hogy kevesen múlott, hogy az egész várost kitakarítsa a Tisza. És bár annyi házkár nem lett volna, mint nyolcvanegy évvel korábban, sok belvárosi épületre is rányomhatta volna a pecsétjét egy katasztrófa. Az 1970-es években új, betonból készült partfalat építettek Szegednek, mely külső adottságokra sehol sincs elődjéhez képest (egy óriási, üres betonfal váltotta fel az addigi kőből és téglából állót), de tagadhatatlan, hogy nélküle 2006 fekete év lett volna Szeged életében.
Nyitókép: az áradó Tisza és Szeged látképe, 1970. Fotó: Péterffy István / Fortepan