Van, akinek egy szerencsétlen baleset miatt leégett a társasházi lakása és eladósodott a kártérítési igények miatt, van, aki spórolni akart a lakhatáson, hogy vidéken maradt gyerekének több pénzt küldhessen haza. Különböző utak vezették a budapesti vagy környéki erdőkbe azokat a hajléktalan embereket, akik saját maguk építette kunyhóba költöztek életük egy pontján. Huszonhárman közülük az Utcáról Lakásba Egyesület egy frissen megjelent interjúkötetében beszélik el élettörténeteiket, minden eddiginél közelebbi képet mutatva a városi erdőkben tengődő emberek valóságáról. Az Abcúg cikke, írta Neuberger Eszter.
A főváros széli parkokban, ligetes erdőkben saját maguk építette kunyhókban élő hajléktalan emberekre 2018 végén, “a közterületen való életvitelszerű tartózkodást” betiltó hajléktalantörvény bevezetése idején irányult legutóbb figyelem.
Már a törvény hatályba lépése előtti napokban rendőrök jelentek meg az erdei kunyhóknál, hogy figyelmeztessék az ott élőket: nekik is szállóra kell menniük, ha nem akarják, hogy szabálysértési eljárás induljon ellenük. Annak ellenére is, hogy a hajléktalan emberek jogvédelmével foglalkozó szervezetek, például az Abcúgon is bemutatott Utcajogász Egyesület, már előre figyelmeztetett: a saját kunyhójukban, tehát lényegében nem közterületen lakó emberekre nem vonatkozhat ez a törvény.
Mindez nem akadályozta meg az állami tulajdonú erdőgazdálkodó Pilisi Parkerdő Zrt-t, hogy épp a törvény életbe lépése utáni hetekben, előzetes figyelmeztetés nélkül leromboljon 15, hajléktalan emberek lakta kunyhót a kispesti Köki bevásárlóközpont melletti kiserdőben.
Az Abcúgon akkoriban videóriportban mutattunk be egy hajléktalan párt, Lászlót és Máriát, akik szintén egy dél-pesti erdőben élik mindennapjaikat. Már az ő elmondásukból is jól kirajzolódott, mit jelent a mindennapi életben ez a létforma.
Egy frissen megjelent, huszonhárom fővárosi hajléktalan emberrel készült életútinterjúból álló kötet azonban minden eddiginél közelebbi képet mutat az erdőben tengődő emberek valóságáról.
Cikkünkben a hajléktalan élet különböző aspektusait körüljárva mutatunk be az Utak az erdőben című könyvben szereplő történetek közül néhányat.
Hogyan lettem hajléktalan?
A könyvben bemutatkozó emberek nagyon különböző okokból kerültek az utcára. A 61 éves Török János például azért, mert egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően porig égett a 8. kerületi Teleki téren álló lakása. Egyedül otthon hagyott kutyája rálökött egy törölközőt a bekapcsolva maradt villany hősugárzóra, ami kigyulladt. A leégett lakás akkorra már János sajátja volt: összespórolt pénzén vette meg az eredetileg “tanácsi lakásként” használatba kapott ingatlant, amint lehetett, a rendszerváltás után. A tűzben oda lettek azok a lomtalanításokból, gyűjtögetésekből szerzett tárgyak is (megjavított tévékészülékek, régiségek), amiket János a piacon árult. Ezután zúdultak a gondok a nyakába.
A fölöttem lakó és az afölött lakó beperelt, a ház is beperelt, mert ugye kihívták a gyorsszolgálatot, azonnal kellett a villanyáram, a telefon, a kábeltévé. Hatalmas számlát nyújtottak be a közös képviselőnek, amit ő nekem adott, hogy meg kell térítenem. Én nem is ellenkeztem. Azt viszont hiába mondtam, hogy uraim, nekem, ami rajtam van, ennyi értékem maradt csak. Mindenem odaveszett a tűzben, de ők követelték, hogy egy hónapon belül fizessek ki mindent. Ahelyett hogy vártak volna, hogy helyrejöjjek, és törlesszem a kárt, amit csináltam, bepereltek, és természetesen megnyerték. Két hónapra rá már végrehajtónak adták át az ügyet, akik kamattal követelték a pénzt, ez akkor borzasztó nagy összeg volt, kétmillió-egyszáz- ezer forint – megvannak még a papírok.
Ez a tartozás vitte el az akkor a negyvenes éveiben járó férfi lakását, ezután a megmaradt pénzéből már csak egy lakóautóra futotta, most is egy ilyenben éli mindennapjait egy erdőben.
Egész máshogy került a kőbányai, a forgalmas Örs vezér terétől csak néhány perc sétára található Terebesi erdőbe a 44 éves Bóni Márta. A szegényes körülmények között felnőtt nő egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei, Miskolc közeli kis faluból költözött Budapestre a férjével, a fővárosban elérhető több munkalehetőség miatt. Amikor viszont lánygyerekük született, a megnövekedett megélhetési költségek miatt jobbára hazaköltöztek vidékre Márta szüleihez.
A gyerek, a fűtés, ez-az, minden összejött, nem éltünk meg.
Márta azonban hamarosan “megsokallta” az újra a szülőkkel lakást és a borsodi falu beszűkült lehetőségeit, és úgy döntöttek, férjével újra visszajönnek Budapestre. Az itt megkeresett pénzből így legalább a lánya iskoláztatását is támogathatják – gondolta Márta.
Vonattakarítás volt, és jártunk együtt takarítani a Kökibe is. Akkor nyílt meg, nagytakarítani is mentünk. Három évet dolgoztunk ott is. Így, együtt voltunk mindenütt, együtt dolgoztunk; kaptunk pénzt, az én fizetésem mindig hazament, a kislánynak… Iskolába, ebbe-abba, mindenbe. Szabadságunk, szabadnapunk, ha volt, hazamentünk hozzá mindig két-három napra; hát nehéz volt.
Három hónap albérletezés után azonban, hogy a kiadásaikon spóroljanak, úgy döntöttek, egy ismerősük példájára kiköltöznek az említett Terebesi erdőbe, ahol aztán nyolc évet laktak.
Ezt úgy döntöttük el, hogy menjünk ki, hogy egy ismerősünk is kint lakott a Terebesi erdőben, és egyszer kimentünk hozzá. Azt láttuk, hogy jól meg van csinálva, kályha van, meleg van, aggregátorral villany, hát, mondom, miért ne tudnánk ezt megtenni, miért fizessünk 90-100 ezret, amikor a gyereknek küldhetem le? Oszt utána ott is maradtunk. Megvettük az alapanyagokat. Igaz, rá- ment százezer, de építettünk egy kis faházat az erdőben. Mindent összeraktunk, már utána jobb volt. Mert csak egyszer kellett érte annyit kiadni, nem minden hónapba’.
Miért az erdő?
A kötetben megszólaló interjúalanyok többsége azért választotta az erdei életet, mert úgy érezték: a hajléktalanságnak ez a formája teszi lehetővé, hogy a lehetőségekhez képest a legnormálisabban éljenek.
Ezalatt mindig dolgozni jártam, ahogy most is. Soha nem vették észre a munkahelyeken, hogy így élünk, mert mindig olyan ápoltan jártunk, szépen felöltözve, hogy soha nem mondták volna meg rólunk. Még én meg is mondtam volna a munkahelyen, oszt nem hitték el: „Hogy tik az erdőbe, azt nem hiszem el.” De, mondom, ott lakunk. Ők nem hiszik el. Hát hogy olyan ápoltak voltunk, azt mondják, se füstszagotok nincsen, nem? Ha most valaki az erdőben lakik, nem kell, hogy mindig füstszagja legyen vagy kormos legyen. Kályhánk volt, páromnak volt fűrésze. Sokban olyan volt, mintha rendesen, vidéken laktunk vón, úgy meg volt szépen csinálva.
– fogalmazott az imént megismert Márta.
Horváth Sándorné Krisztina kétgyerekes anyaként lakásuzsora áldozata lett, közvetlenül ezért került hajléktalansorba. A rokonsága egyik tagjától vásárolt 300 ezer forintért lakást a szülővárosához, Kisvárdához közeli Dombrádon, de a tulajdonos még egyszer annyi pénzt követelt, mint amennyit Krisztina részletekben kicsengetett. És amikor a nő nem tudta tovább fizetni a soha ki nem merülő “tartozását”, a neki kedvező szerződés értelmében az eredeti tulaj egyszerűen rendőrökkel kirakatta a (a jogilag soha a nevére nem került) lakásából.
Krisztina és férje ekkor egy Budapesten élő ismerősüktől remélték, hogy ideiglenesen befogadja őket, akiről azonban kiderült, hogy már egy ideje a városi közbeszédben csak Sherwood-ként emlegetett kispesti erdőben él. Hogy a gyerekeivel együtt maradhasson, Krisztina egy ideig még anyaotthonban lakott a kicsikkel, de amikor ott sem maradhatott tovább, férje után ment közös barátjukhoz az erdőbe. A gyerekeket itt nem nevelhették, ők gyámság alá kerültek, Krisztina és férje pedig kénytelenek voltak berendezkedni az erdei hajléktalan életre.
Hogy ez miért volt jobb a szállónál?
Krisztina szerint azért, mert sokkal komfortosabbá tehető.
Ott az erdőben ugyanúgy főztünk, ugyanúgy mosakodtunk, ugyanúgy mostunk, kint beszélgettünk. Olyan volt, mint egy lakás. Ugyanúgy éltünk, mentünk vásárolni, ugyanúgy vettük magunkra a cuccokat. Ugyanúgy éltünk, csak a gyerekekhez meg lejártunk. A ház az erdőben, amit csináltunk, elég jó volt: volt bent ágy, kályha, DVD, ha filmet akartunk nézni. Főztünk meg csináltuk bent a dolgunkat.
Olyannyira megszerette ezt az autonómiát, hogy amikor az erdőből a hatóságok kitessékelték őket, a kunyhó helyett felajánlott szállói szobába még saját rezsót is szerzett, hogy ne kelljen a többi lakóval közösködnie.
Mindennapi nehézségek egy város széli erdőben
A hajléktalanság más formáihoz viszonyított relatív “kényelmessége” ellenére a kunyhóban lakás számos olyan napi kihívást jelent az erdőlakó hajléktalan embereknek, amit más el sem tudna képzelni.
Az erdőben, ahol semmiféle közvilágítás, a történéseket pedig nem látják utcai járókelők, sokkal kitettebbek az ott élők bizonyos helyzeteknek.
Rossz volt megszokni az erdőt. Eleve, hogy erdő, az ember nem tud nyugodtan aludni, mert mindég bármi bekövetkezhet; jártak arra azok a drogosok is, akik ott szipóztak, kiabáltak; hányszor kijöttek a rendőrök ellenőrizni, hogy nincs-e semmi bajunk, télen is, hogy nem fagytunk-e meg. Volt olyan, hogy megfagyott ott egy ember, oszt a patkányok majdnem egészen megették, mire rátaláltak.
– magyarázott a már bemutatott Bóni Márta az erdei élet nehézségeiről.
Az időjárás is sokkal erősebben befolyásolja a kunyhólakó hajléktalan emberek mindennapjait. A 45 éves Varga Jánosné, aki párjával, Bebők Sándorral azért költözött inkább egy erdei kunyhóba, mert szállón nem lakhattak együtt, ilyenkor ősszel délután 4 óra után semmit nem tud csinálni, mint otthon ülni.
Ilyenkor hamar sötétedik. Négy órakor itthon kell legyünk, mert besötétedik. Nem tudunk kimozdulni, ha sötét van, de ugyanígy, ha hó van, ha eső van, ez nagyon rossz.
A hazajutás pedig sosem egyszerű feladat. A kunyhóépítésre alkalmas helyek ugyanis leginkább külső kerületekben vannak, városszéli környékeken.
Látták, amikor jöttek, hogy milyen messze van, teljesen kint. Tiszta életveszélyes. Se járda, se út, majdnem elütött bennünket a kocsi a múltkor is, mikor a párom kivitt a fogorvoshoz.
A téli hónapok átvészeléséhez tüzelőt pedig valóságos tortúra ide beszerezni.
Ezt úgy oldjuk meg, hogy ha az interneten van ilyen, hogy adnak ingyen tüzelőket, én elkérem. Ha elmondom a helyzetemet, ideadják. Ha adok pénzt a benzinre, a szomszéd elhozza. Ha adományba kapjuk, akkor csak a fuvart kell elintézni. Vagy van úgy, hogy nem kér a fuvarért pénzt, hanem elfelezem vele a fát.
Emberi kapcsolatok
Az emberi kapcsolataikról is őszintén beszélnek az interjúkötetben szereplő hajléktalan emberek.
Vannak történetek, amik a szolidaritásról szólnak, és sokszor alvóhelyekhez kapcsolódnak. Péli László Józsefné Erzsébet és párja, Pallók Sándor például jó ideig töltötte az éjszakákat egy többé-kevésbé védett helyen a Margitszigeten a hely gazdáinak szívességéből:
A futópálya mellett volt a kajakosoknak egy épületük. Annak volt egy kis teraszrésze, a főnökséggel megbeszéltük, hogy sötétedés után, miután bezártak, mehetünk oda. Szépen felmostunk, felsöpörtünk, megágyaztunk, mindig tisztán tartottuk, mert engedéllyel, biztonságban aludhattunk ott. Egész éjszaka ott mászkáltak el előttünk a rendőrök, vigyáztak ránk, a szó szoros értelmében.
De az ellenkezőjére is van példa. A cikk legelején bemutatott, lakóautóban élő Török János a vízvételezés kapcsán tapasztalta meg, mennyire hiányzik az empátia a környezetéből.
…az emberek elkezdték sajnálni a vizet. Ebben a sorban is van sok kertes ház, kerti csappal. Amikor odamegyek a tízliteres kannával, hogy vizet kérjek, hogy be tudjam venni a rahedli gyógyszert a szívem miatt, azt mondják, hogy jaj, nem lehet, el van zárva, vagy hogy a főnök nem engedi. Van egy épület itt egy nagy kerttel, van ott csap. Amikor néhányszor odamentem vízért, odajött hozzám a biztonsági őr, hogy ez magánterület, ne jöjjek ide többet. Mondom neki, miért sajnálod tőlem a vizet. De nem engedte. Az utóbbi napokban úgy oldottuk meg hát, hogy itt, a parkban van egy csapjuk a kertészeknek, akik a növényeket locsolják, ami le van fedve, abból hoztunk vizet. De gyorsan kell csinálni, mert ha észreveszik, biztosan lezárják a fedelet, és akkor még az sincs.
Van, akit egy másik hajléktalan ember mentett meg. A budapesti Lakatos Edit, jobb híján egy sátorban töltötte az éjszakáit, mígnem egy már régebb óta az erdőben élő férfi egy komplett kunyhót segített összehozni neki.
Laci nagyon rendes volt, mert gyorsan segített mindent megcsinálni nekem. Volt lomtalanítás is, azt mondja a Laci: te, Edit, nem kell ez-az? Mondom, de! Akkor segítek elhozni. Nagyon aranyos volt, segített kocsira rakni, úgy húzta be ide nekem ezt a szekrényt is, azt az asztalt is, de még az ágyam is így lett behozva. Vannak itt is ilyen rendes emberek, akik azt nézik, hogyan segítsenek, akiktől én is segítséget kapok. Így alakult ki ez a kis rész itt nekem.
Az ötlet
Az Utak az Erdőben az Utcáról Lakásba Egyesület vezetője, Kovács Vera ötletéből valósult meg. A benne megszólaló hajléktalan emberek közül többeknek ez a szervezet segített mostanra többé-kevésbé stabil lakhatáshoz jutni.
Az egyesület 2012 óta létezik, első kezdeményezésük a “Kunyhóból lakásba” program volt, ami 30 hajléktalan embernek segített lakásba költözni úgy, hogy rossz állapotú önkormányzati bérlakásokat újítottak fel önkéntesek és a leendő bérlők, a hajléktalan emberek bevonásával. (Egy hasonló, de a Habitat for Humanity menedzselte program keretében jutott lakáshoz egy korábbi riportunk főszereplője, a 15 éven keresztül kunyhóban élő Gábor is.)
Néhány éve pedig “Lakhatást Most” néven lakásügynökséget indítottak, aminek a közvetítésével lakástulajdonosok adhatják ki üresen álló lakásaikat rászorulóknak szociális alapon. Az ügynökséghez kapcsolódóan egy mobilház-befektetési programot is elindítottak.
A kötettel arra szeretnének rámutatni, hogy a bemutatott történetekhez hasonló hajléktalan életutak éppen annyira állnak össze “rendszerhibákból” és “determinisztikus élethelyzetekből”, mint egyéni tévedésekből.
Az Utak az erdőben a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg.
Nyitókép: erdei kunyhó bejárata 2015 októberében Budapesten. Fotó: Magócsi Márton / Abcúg