Mit nekünk Huszár Mátyás rakpart?! Sőt! A kezdés jó, következő lépésként zárjuk le Szeged összes utcáját az autósok elől – vetette fel mélyreható cinizmussal az ötletet Kisházi Sándor, a Szeged365.hu főszerkesztője vasárnap kora esti cikkében. Kisházi hosszasan taglalja, hogy miért is volt alaptalan és kapkodós a szegedi rakpart hétvégi lezárása a gyalogosok és a kerékpárosok javára. Ebben az írásomban szeretnék reagálni néhány szerintem félrevezető és meggondolatlan kijelentésére, és úgy általánosságban a téma kritikus, könnyen vitát generáló pontjaira.
Alapvetően egyetértünk abban, hogy az egészet nem így kellett volna véghezvinni, és az önkormányzat túl hamar vezette be a lezárást, azt kellően nem gondolták át. A témáról született korábbi cikkemben én is írtam arról, hogy programok nélkül rövid-, faültetés nélkül pedig hosszútávon is halálra van ítélve az elgondolás. Persze az sem kizárt, hogy szándékosan teketóriázik a városvezetés, arra játszva, hogy az emberek ne akarjanak a rakparton lenni nyaranta a lezárás alatt sem, és így azt vissza lehet majd adni teljesen az autóforgalomnak, 2024-re pedig az autózók pont megbocsájtják mindezt, a lezárás-pártiak pedig beismerik, hogy legalább megpróbálta a város. Nincs szavazatvesztés.
Én azt látom mégis, hogy az önkormányzat ha bátortalanul és lassan is, de halad a zöld város koncepciója mentén, ezúttal pedig talán az eddigi legnagyobbat lépték meg, hiszen itt nem arról van szó, hogy napelemeket telepítünk, aminek mindenki örül, vagy elektromos buszokat veszünk, aminek mindenki örül, hanem igenis egy rétegtől veszünk el valamit egy másik számára, ami politikai kockázattal jár. És ez bármennyire is vajmi kevés egy valódi zöld városhoz, első lépésnek bátor.
„Adjuk át Szeged összes útszakaszát a sportolni vágyóknak, hogy végre lehessen tigrisbukfencezni az ÁRKÁD előtt a Londoni körúton, rákjárásban körbe-körbe menni a Rókusi körút és a Kossuth Lajos sugárút találkozásánál lévő “világítós körforgalomban”, pilates-ezni a Dorozsmai úton, tollasozni a Vásárhelyi Pál utcában, és mae gheri-kkel rúgdosni egymást a Belvárosi híd forgalmi sávjaiban” – folytatja a cikket Kisházi, felvetve, hogy aki szerint a felsoroltak nem volnának túlzottan jók, az egy szemétláda, aki miatt „mérgesgázzal pöfögik majd teli a várost a rohadék autósok”, és abban is gátolja a szegedieket, hogy „nyugodtan sportolhassanak az úttesten”. Ezek persze nem a saját gondolatai, Kisházi mindössze ezt a hangnemet és proliságot véli felfedezni a lezárást pártolókban. Ezen szemet hunyva azonban két dolog mellett nem mehetünk el vita nélkül.
Egyrészt az autósok valóban mindenféle mérgesgázzal pöfögik teli a várost. Ez se nem mendemonda, se nem a baloldal vagy a zöldek által kitalált városi legenda. A belsőégésű motorral rendelkező járművek károsanyagokat bocsátanak ki, melyek egészségkárosodással járnak a közelben tartózkodókra. A dízelautók porlasztási folyamatának köszönhetően például olyan kicsire leaprózzák a koromrészecskéket, hogy azok nem tudnak kijutni a tüdőből, hanem rátapadnak annak falára. Ez nagyobb mennyiségben (és a városban évtizedeken keresztüli lét annak számít) komoly eséllyel kialakuló rákos megbetegedéssel járhat. Ez nem szándékos lépés volt persze az autógyártók részéről, egyszerűen néhány évtizeden keresztül mindenki azt hitte, hogy így a környezetre kevésbé károsak az autók. Mint kiderült, a környezetre valóban, az emberekre azonban korántsem. Nem gondolom, hogy ez ellen ne kellene tenni valamit, bár az igaz, hogy a rakpart lezárása nem segít a problémán. Miért érv ez akkor a lezárás ellen?
A másik pedig, hogy nem az úttesten akarnak sétálni az emberek, hanem a rakparton, ami Szeged belvárosának Tisza-partja, és ami csak néhány évtizede úttest. Az imént említett cikkemet is ezzel kezdtem. A Huszár Mátyás rakpart az 1970-es években lett mai formájára alakítva a széles úttesttel, mindaddig szinte csak teherforgalomra használt kockaköves kikötői út, kandeláberek, padok, és virágágyások foglalták el annak egy részét, a másikat pedig a hajókról rakodáshoz szükséges eszközök, és maguk a teherautók vagy szekerek. Az 1960-as és az 1970-es években azonban már az volt a világszemlélet, hogy mindenhol járjanak autóval az emberek, mert ez egy jó dolog, hiszen gyors, kényelmes, azaz boldogabbá teszi a lakosságot, illetve eszeveszett mód pörgeti a gazdaságot, tehát az államok is csak jól járnak vele. Aztán amikor tényleg már szinte mindenki autóval járt Nyugat-Európában, rájöttek, hogy talán bakot lőttek az évtizedes autóra szoktatás politikájával. Szmogos, kígyózó kocsisorokkal teli nagyvárosok képe mutatta meg nekünk, hogy ez nagyon nem jó irány. Ezért elkezdték szépen lassan úgy átalakítani ezeket a városokat, hogy egyre kevesebb tér jusson az autósoknak, és több a zöldterületeknek, a gyalogosoknak, a kerékpárosoknak és a közösségi közlekedésnek. Persze sokat sohasem vettek el az autósoktól, az ugyanis szavazatvesztéssel járt volna, illetve egy város sem akarta felszámolni ezt a közlekedési módot teljesen, és most sem erről van szó. A Huszár Mátyás rakpart jelenleg út, hiszen ötven évvel ezelőtt így diktált a korszellem, ma azonban 2020-at írunk.
Kisházi felteszi a kérdést: attól, hogy lezárjuk a rakpartot, miért váltana bárki is kerékpárra vagy gyaloglásra? Nagyon egyszerű a válasz: semmiért. Esetleg azért, mert látja, hogy változik a világ, és itt az ideje neki is egy kicsit változtatni szokásain, hogy élhetőbb lehessen Szeged. De nem is erről volt szó, hanem arról, hogy hetente 48 órára a sétálóké, biciklizőké a rakpart, nem pedig arról, hogy ettől majd valaki váltani fog azonnal. Felmerül az is, hogy így kerülnek majd az autók, és csak több károsanyagot pöfékelnek a városlakók orra alá. Valós érv, ez bizony egy probléma, de a rakpart hétvégi forgalma nem jelentős, így kerülni sem sokan fognak. Ráadásul a kerülő autók a három körúton eloszlanak, nem csak a Tisza Lajost használja valaki észak és dél közötti közlekedésre, ha kiesik a rakpart. Hétköznap nem is zárták le, hiszen akkor valóban rosszabbá tenné a helyzetet a csúcsidőben amúgy is túlzsúfolt körútjainkon. A rakpart lezárása nem jár kompromisszumok nélkül, de mindenképpen része annak az útnak, mely során Szeged nyugati várossá válhat, és kiszakadhat a Balkán és Moszkva szellemének és elavult közlekedési koncepcióinak fogságából. Persze csak ha akarjuk.
A főszerkesztő szerint a rakpart nem sportolásra, hanem autózásra van, és igenis tessék a ligetben gyúrni, hiszen ott arra infrastruktúra is van, a rakparton hadd lehessen autózni. Nos, a sportolás (illetve az ilyen eszközök telepítése) az önkormányzat ötlete volt, a kivitelezés pedig mint láttuk, meglehetősen gyatrán sikerült. Az emberek azonban nem sportolni szeretnének a rakparton, hanem csak úgy létezni: sétálni, fagyizni, bicózni, úgy beszélgetni, hogy hallják egymást. Én tegnap láttam egy lányt, aki csak úgy az út szélén ülve festett, vásznát egy táblának döntve. A fentiekre pedig a rakpart jelen állás szerint nagyrészt alkalmatlan. Reggel legtöbbünk alszik még, délelőttől kora estig pedig túlságosan is meleg van ahhoz, hogy a szegediek élvezni tudják létezésüket a betontenger közepén. Ezért volna szükséges a rapkart befásítása, amelynek – szerintem – sem technikai, sem anyagi akadálya nincs. Szombat délutánra azonban megtelt élettel a másfél kilométeres aszfaltcsík, százak sétálgattak és beszélgettek a rakparton (erről itt láthatóak képeink), ez az egy aprócska tény azonban nem került megemlítésre Kisházi cikkében. Szerepel benne számos ellenérv, kritikai megfogalmazás, és egy kép is, melyen a teljesen üres, tojtojos helyszín látható az alábbi felirattal:
Hol van az érem másik oldalának bemutatása? Hol vannak az emberek, akik jókedvvel töltötték idejüket a nyugodt, csendes partszakaszon. Ők nem léteznek, hiszen így könnyebb rossz színben feltüntetni valamit, és pontosan ez az az attitűd, amit már megismerhettünk a 2019 októbere előtti hónapokban is.
Az is felcsendül, hogy a város Budapest mintájára cselekedett, ami természetesen jó eséllyel igaz, bármennyire is azt sugallja a bennünk túltengő, mellkasunkat szétszakítani képes lokálpatriotizmus, hogy márpedig Szeged nem utánozza Budapestet. Valójában Szeged utánozza Budapestet, ahogyan utánozta azt az elmúlt évszázadok során folyamatosan, és ahogyan Budapest utánozta előbb Berlint, Párizst és Bécset, majd Moszkvát, Szentpétervárt és Kijevet. A nagyok példát mutatnak a kisebbeknek, és ez mindig is így volt természetes. Persze én is büszke lennék rá, ha Szeged önálló és életképes ötletekkel és koncepciókkal tudna utat mutatni az elveszett budapestieknek, de sajnos vagy nem sajnos, nem ez az igazság. „Különben is, kik ezek a pesti gyerekek, hogy mi, büszke szegediek majmoljuk őket?” Bizony, a lokálpatriotizmus képes elvakítani az embert.
Jogos érv persze, hogy ne „kergessük” le a rakpartra a városból a rendezvényeket, hiszen ott nincs sem áramvételezési lehetőség, sem szennyvízelvezetés. Kétségeket és kérdéseket szül a készpénzes vásárlás felfüggesztése is. Csakhogy Kisházi ezen érvei már nem is a rakpartlezárással magával veszik fel a harcot, hanem a rendeletben szintén szereplő pontról, mely szerint a rövidebb Széchenyi téri rendezvényeket inkább a rakparton tartsák meg. Ez persze jelöletlenül és manipulatívan bújik meg érvként a többi között.
Igazából persze nem történt semmi, és erre Kisházi is felhívja a figyelmet: „nem történt különösebb dráma, ez csak egy rakpart-lezárás, ráadásul szerencsére nem a szeptemberi iskolakezdés első hétfőjén történt, nagy galiba nem is lett belőle”. Szerinte az egész ügy „fogd meg a söröm, haver”-habitussal lett eldöntve anélkül, hogy erről komolyabban tanácskozott volna a városvezetés, vagy megkérdezték volna az embereket. Az igazság talán eltér ettől, a városházán ugyanis közel másfél évtizede fel-felmerül a rakpart lezárásának ötlete, csak mindeddig félték meglépni azt. A szegediek véleményét persze kikérhették volna, ahogyan azt Kisházi is hiányolta, de az ügy egyszerűségéből adódóan jó eséllyel pontosan tudták az önkormányzatnál, hogy mi fog történni: a város jelentős része (akik nem autóval közlekednek) támogatja majd az ötletet, vagy tartózkodik, egy kisebbik része (aki autózik) pedig ellenezni fogja, esetleg tartózkodik. És pontosan ez is történt végül.
A cikk lezárásaként Kisházi újból, ezúttal egy fotóriporttal eleveníti fel, hogy a lezárás 48 órájában az ég világon senki sem ment a rakpart közelébe, és ott nem történt semmi, ami pedig egyszerre „vicces és bosszantó”.
Szűcs Dániel
főszerkesző
Szegeder.hu
A Vélemény rovatban megjelent cikkek az adott szerző álláspontját tükrözik, a szerkesztőség egészéét nem feltétlenül.