Lehet, hogy nem volt szerencsés az HBO Woodstock ‘99-ről szóló dokumentumfilmjével hangolódnom az idei SZIN-re. Talán egy kicsit fel is tolta az elvárásaimat a Limp Bizkit koncertfelvételének folyamatos pörgetése egy olyan fesztivállal szemben, ami a kommerszből, csak a biztosból, mármint a jól kipróbált és bejáratott előadókból merít. Ezzel persze nincsen semmi baj, mi is megnéztünk belőlük párat, íme az első két nap meglehetősen szubjektív mérlege.
A fontoskodó újságíró legalapvetőbb ismérve, hogy állandóan késésben van. Nem volt ez másként a SZIN első napján sem, amikor is jó nagy csúszással, este fél tízre sikerült kiérni a fesztivál helyszínére, ahol így már csak afféle szin.rar-t, vagy tutoriált rakhatott elénk az alkalom, de ez nem az ő hibája. A Tankcsapdát a Belvárosi hídon kaptam el, majd miután összekapartam kollégámat a ligetben, sorban állás sajtó passért, és az akklimatizálódás szempontjából fontos sörök felkutatása nyert prioritást. Pótoltuk a lemaradást.
Ezidőtájt a Parno Graszt csapott hatalmas bulit a Fonó-Hangfoglaló színpadán, indulatosan jártak a lábak a népzene olykor gyors, vagy éppen lassuló ütemére, fáradhatatlanul. Kisvártatva még több sörrel a kézben találtunk magunkra, és a bolyongás egészen Majka&Curtisig vezetett, ami olyan szempontból érdemes említésre csak, hogy ott voltunk. A srácok hozták a kötelezőt, jól megformált és könnyen fogyasztható iparosmunka tartalom nélkül, hogy senkinek a gyomrát se feküdje meg. Eltelt.
Ezt követően minden reményünket az Alvin és a mókusokba vetettük, akik a Rádió 88 színpadán hívtak nosztalgikus időutazásra, hogy az ember újra tizenhatnak érezhesse magát. Kicsit ellentmondásosak az érzéseim az Alvinnal kapcsolatban. Egyrészt nagyon szerencsésnek tartom, ha 12-14 évesen velük találkozik először az ember, mint rock vagy “punkzene”, hiszen szövegeik mondanivalóját tekintve, ha olyan nagyon mély dolgokat nem is fogalmaznak meg, egyfajta tartalmi igényesség felé azért vezethetik az ifjú műkedvelőt. Viszont egy későbbi jobb élet reményében egészséges a váltás valami komolyabbra, így lesz az Alvin “Bevezetés a…”-ból a lázadás nosztalgiája.
A második nap már könnyebb volt, sikerült négy óra után nemsokkal becsekkolni, és a lassan csepergő emberek laza halmazában egymásra is találni. A Ricsárdgír lett volna az első attrakció, ha nem a Civil Falu felé veszem inkább az irányt, ami ekkortájt egyértelműen a fesztivál vértől duzzadt lüktető szíve. Rá is tettem magam a Somogyi-könyvtár kitelepülésének egyik padjára, és egy sör mellett mélázva néztem a lelkesen játszó vidám emberi arcokat, míg nem Krúbi.
Krúbi a trágárkodó, vicceskedő gyerekből elég komoly előadóművésszé lépett elő az elmúlt években. Elég csak a legutóbbi albumát, az Ösztönlényt megnézni, egyből előtűnik belőle a magyar rap jószelleme, ahogy az igényes és sokszínű szöveg-és dallamvilágot áthatja az őszinteség és a valóság. Két éve SZIN-en kicsit sérelmeztem, hogy otthon hagyta a közéletet, és a kommerszebb számok alkották a repertoár jelentős részét, de a tegnapi koncert után úgy érzem, hogy meg kell követnem, hiszen az ég adta egy világon senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit ad elő, és ez így van rendjén. Krúbiból könnyed szabadságszeretet áradt, ami sokkal fontosabb, mint bármelyik kicsinyes zugfirkász örökös közéleti nyáladzásra való igénye.
Aztán egyre szomorúbb lett minden. Egy végtelennek tűnő embermassza részeként csúsztunk át Esti Kornélra, hogy meghallgassuk milyen rohadt az eső, és hogy most éppen mi fáj nagyon és hol. A puhafiuk Instagram-oldal látszott megelevenedni a színpadon egy olyan hosszú show keretei között, hogy az utolsó három vagy négy számra már az összes könnyem elfogyott.
Szomorkodtunk még egy kicsit, mire azt vettük észre, hogy hatalmas tömeget duzzasztott körénk a Bëlga. Jöttek is a régi és az új számok, sorra sor, rímre rím, a közönség meg örült és skandált. Volt egy érdekes mantra jellege az előadásnak. Révén, hogy a srácok A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végeztek, akár tudatos is lehet az a monotónia, amit az előadásmóddal gerjesztettek. Mindegy, akár tudatos, akár nem, a produkció érvényéből semmit sem vesz el.
Végül egy szebb holnap reményével hagyott minket magára az este. Pár sörre, meg olcsó filozofálgatásokra azért futotta még a Vad Fruttik sarkán, aztán a lábaink lassan és görbe utakon hazafelé vették az irányt.
Nyitókép: Bálint András / Szegeder