Március 12-én van a szegedi Nagyárvíz évfordulója, 1879-ben ezen a napon pusztította el a várost a Tisza. A rombolás mellett azonban ez volt egyben az az esemény is, ami talán a legtöbb jót és a legnagyobb fejlődést hozta Szegednek. Akárhogy is, a története sem utolsó.
Békés város, mit sem sejtő polgárokkal
Szegeden nem igazán történtek dolgok a 19. században. Volt persze forradalmi hevület itt is, de úgy általában az emberek élték megszokott életüket és kész. Építészetről egyenesen felesleges beszélni a korban. Ugyan volt pár mai szemmel nézve izgalmasabb építmény, mint például a Tiszát átívelő barkácsolt fahidak, a vár vagy a nagyobb templomok, a lakosság szinte kivétel nélkül egyszerű, kis házakban élt, melyeket többnyire vályogból építettek.
Ahogy teltek múltak az évek, lassan ugyan, de Szeged is elkezdett fejlődni az ország előrelátóbb településeivel (lényegében a mai Budapesttel) tartandó a tempót. 1854-ben a város bekapcsolód Európa vasúti hálózatába, megépült egy valóban impresszív mérnöki alkotás, a vasúti híd, és egyre több emeletes téglaépületet húztak fel a Belvárosban.
Az 1870-es évekre Szeged már részben elnyerte mai formáját. Bár körutaknak még nemigen volt nyoma, sugárutak már úgy ahogy léteztek, hiszen ezek lényegében a többi városba Szeged központjából kivezető utak voltak.
A Kossuth Lajos sugárút például már évszázadokkal ezelőtt is megvolt, csak épp Budai országút néven.
De Gyevi út néven létezett a mai József Attila sugárút, Kálvária utca néven megvolt a Kálvária sugárút, Pétervári országútként a Petőfi, és még a Boldogasszony sugárutat is jelölték a térképek Segítő boldogasszony utcaként.
Tudták, hogy baj lesz, csak azt nem, hogy mikor
Szegedet az 1870-es évekre már komolyan fenyegette egy nagyobb tiszai árvíz, ugyanis az északabb élő nemesek elkezdték úgy átszabni a folyót, hogy az az ő vármegyéik területén sokkal gyorsabban folyjon le, így csökkentve náluk az árvízveszélyt. A tőlük délebbre fekvő területeken – így Szeged környékén is – azonban sokkal kevesebb pénzt tudtak csak a folyószabályozásra áldozni, és a Dél-Alföld lett az egyik legveszélyeztetettebb terület az országban.
1878 karácsonyára aztán világos lett, hogy ha nem csinál valamit a város, nagy baj lesz. A várost észak felől körülölelő mezőket ugyanis sorra öntötte el ekkorra a víz, és ahogyan a Tisza hullámai körbevették Szegedet, a lakók már tudták, hogy éjjel is félig nyitott szemmel kell ezentúl aludniuk, mert bármikor jöhet az ár.
Hiába próbálták a tél során erősíteni a töltéseket, a viharos szélben a folyónak sikerült felülkerekednie azokon, és március 12-én hajnalban elöntötte a várost.
„Azok, akik az alföldi vasút töltésén dolgoztak és az első rémhírek hallatára már este tiz-tizenegy órakor elmenekültek, nem mindnyájan futottak be a városban, hanem attól tartva, hogy a víz utoléri őket, egy részük felmászott a Makkos-erdei fákra, a rókusi temető és a francia-hegyi szőlők között. Ezek a szegény emberek ott gubbasztottak a faágakon, mint éjjel a verebek és látták, amint len, a faágak alatt zudul a víz a város felé. Természetesen mindenki a lehető legmagasabbra mászott, mert a víz magassága három-négy méter volt.” (Szabó László Szeged halála és feltámadása)
Szegedet elöntötte a Tisza, a tévhitekkel ellentétben azonban nem került az egész város víz alá. A mai Dugonics tér, Széchényi tér, Dóm tér és a Klinikák területe is szárazon maradt, mivel ezek magasabban fekvő területek.
Szeged 5723 épületéből mindössze 265 maradt állva, a többit elvitte a Tisza.
Ez azt jelenti, hogy a város házállományának több, mint 95%-a megsemmisült. A katasztrófában közel 150-en vesztették életüket, és közel 60 ezer ember lett egyik pillanatról a másikra hajléktalan.
A hirtelen fedél nélkül maradtak (akik még a baleset előtt nem hagyták el a várost) nem sok helyre mehettek. A legtöbben a szárazon maradt utcák házaiban és a város kevés szállodájában vagy kávéházában vészeltek át, de sokaknak az épen maradt töltéseken maradt csak hely, vagy még ott sem.
„Miután a sötétségben a további mentésre nem lehetett gondolni, Lázár a reáliskolánál kiszállott a ladikból és éjjeli szállás után nézett. Reggel három óra lehetett. A Somogyi-utcán még száraz lábbal el lehetett menni a Hungáriáig. Amikor a szállodában szobát kért, természetesen kinevették. Zsufolva volt minden s a kávéházban is annyian voltak, hogy az éjszakát ott tölteni lehetetlenség volt. Az Oroszlán-kávéházban ugyanolyan nagy volt a tolongás, lárma és füst. Lázár tovább ment, – a várba. A kazamaták és a földszinti helységek már vizben voltak; az emeleti helységeket a tisztek családjai foglalták el. Kénytelen voltam, irja Lázár a csikorgó hidegben a vár tetején hálni; egy valahol beszerzett nagy kenyér volt a fejemalja, bunda a takaróm s a vár belvárosi bástyáján nőtt, de a tél fagya által kiszárított zuzmarás fű volt átkozottul hüvös derékaljam.
A vár széles bástyáján hemzsegett a nép. Az előre összehordott fából itt-ott máglyákat raktak, hogy annak a tüzénél melegedjenek.” (Szabó László Szeged halála és feltámadása)
Élet a víz után
Az első napok csendesen teltek a katasztrófa után. A víz halkan nyaldosta Szegedet, már ami megmaradt belőle. A túlélőket napokon keresztül kutatták, sokakat szedtek le házak vagy éppen fák tetejéről, aztán szépen lassan – amennyire csak lehetett – megpróbáltak visszaszokni az emberek.
Három nappal a víz betörése után, március 15-én már megtartották a heti piacot, de a Széchenyi tér helyett az Oskola utcán az Oroszlán és a Kereszt (ma Somogyi) utcák között.
De nem csak a piacot kellett áthelyezni,
az első közgyűlést a Hungária szállóban tartották, mert a városházába csak csónakkal lehetett bejutni.
A Hungária szálló ekkor egyébként még a Dóm téren volt, a mai SZAB székház épületében.
Újszegeden (ami egyébként száraz maradt) fából építettek barakkokat a fedél nélkülieknek, de a napokban egy olyan házgyártó cég képviselője is a városba érkezett, akik a leégett Chicago városát építették újjá törmelékekből.
Március 17-én a városba látogatott Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország királya, hogy megnézze, mi maradt a birodalom egyik legnagyobb városából. A töltéseken és csónakon járták körbe Szegedet. Megígérte, hogy a város kiemelt figyelmet fog kapni és szebb lesz, mint valaha volt.
És ez így is lett, hiába volt ez a magyar történelem egyik legmegrázóbb természeti pusztítása, évszázados távlatból nézve nem történhetett volna szerencsésebb dolog Szegeddel, minthogy pár évre eltűnik a Föld színéről, hogy aztán sokkal pompásabb és hatalmasabb lehessen.
Nyitókép: víz alatt a Széchenyi tér. Fotó: Szeged régi fotói