2019-ben Balogh Gergő írta le élményeit arról, milyen az első SZIN, most Szendrei Márk kollégánk hasonló tematikájú írása következik 2021-ből.
Az idei nyár volt a negyedik Szegeden töltött nyaram, mióta beiratkoztam az egyetemre. A legtöbb egyetemistával ellentétben mindig itt töltöm az év e szakaszát, de ezidáig még sosem sikerült eljutnom a SZIN-re. Valamiért sosem éreztem azt, hogy az előadók listája kecsegtetne számomra bármiféle különlegessel. 2019-ben a The Prodigy érdekelt volna, mivel őket eléggé élem, de az ismert okokból kifolyólag ők nem jöhettek el.
Idén talán egy kezemen sikerült volna megszámolnom az általam bármennyire is érdekfeszítő zenekarokat, szóval őszintén, ha nem kaptam volna sajtójegyet, biztos, hogy nem nyúltam volna ilyen mélyen a zsebembe egy bérletért. A bérletet nem early-bird-időszakban harmincezer forintban mérték, a napijegy tizenegyezer, az afterezni vágyók pedig hatezer forintért juthattak az éjjel fél egy után érvényes felezőjegyhez. Alapvetően is a kisebb, ezer fő alatti, néhánynapos mini-fesztiválokat kedvelem a leginkább, így még érdeklődés hiányában is egyszerű a képlet, ez a fesztivál abszolút nem az esetem első blikkre. Persze így, hogy kaptam jegyet, valamennyire vártam és némelyest kíváncsi is voltam rá, és furcsamódon valamennyire még jól is éreztem magam, de erről a legkevésbé tehet a szervezés.
Nekem csak két napot volt lehetőségem lent töltenem. Szerda este már alapvetően hullafáradtan érkeztem, mivel előtte Jakab Péter utcafórumát látogattam, egy másik cikk végett. Ott már alapvetően kicsit elegem lett a tömegből, meg fura volt először életemben politikust kérdeznem, főként, hogy számomra a Jobbik még mindig túl konzervatív, és így az egyetlen érdekeltségem a cikk megírása volt. A ligetben utána sikerült valamelyest kiengednem a gőzt, miközben Balogh Gergő kollégámat vártam, hogy együtt vessük magunkat alá az újabb emberörvénynek hosszas aznapi teendőink után. Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor az Ez az a ház lassan húsz éve valamiért kikopni nem akaró slágerére álltunk sorba karszalagjainkért. Szinte még a ventilátorok hadának hangját is hallottuk, melyek amolyan rosszfiúsra borzolják a NER-rocker Lukács Laci haját éneklés közben.
A beléptetés után megvitattuk aktuális megvitatni valóinkat. Tettünk néhány kört ide-oda. A dekoráció és az általa támasztott hangulat viszont valóban pompás lett, van egyfajta atmoszférája, ahogyan az ember azok a vízparti házak között sétálgat a rengeteg fesztivállátogató között, de csak a csalódottság érzését növeli, amikor rádöbben arra, hogy az egész olyan, mint a Transformers-filmek. Ennek nem más az oka, mint a végtelen hakni és azoknak a zenekaroknak a listája, melyek szintén nem képviselnek ennél a színvonalnál többet, de legalább a túlárazott fellépési díjaik miatt már csak a nagyfesztiválok vagy az arénás szervezők engedhetik meg maguknak a velük való szórakoztatást. Ilyenek voltak például a Vad Fruttik, Wellhello, Bye Alex, na meg persze az elmaradhatatlan Magma Cum Laude.
Később találkoztunk néhány ismerőssel, de sajnos sikerült leszakadnom és megágyaznom egy félórás, kreténmódjára való bolyongásnak. Erre a nagyfesztiválra is igaz, ami a többire is, soha ne csatlakozz le a barátaidtól szó nélkül, mivel a tömegben elég nehéz dolgom akadt a megtalálásuk során. Az öt nagyszínpad nem egyszerűsíti le a helyzetet, az pedig, hogy mindenhonnan egyszerre szól valami, végképp nem. A telefonos segítségnyújtás tipikusan azt a szituációt eredményezi, hogy harmadjára is el kell ordítanod, hogy Hol vagy?, mire a vonal túloldalán megérti a másik fél, hogy arra vagy kíváncsi, hogy hol vannak, majd nyilván közli, hogy XY színpad. XY ez esetben leginkább valamiféle nagyvállalat nevét takarja, mely szerintem meglehetősen emberidegen jelleget ölt. Viszont a helyzeten könnyít, hogy relatíve sok mosdó található a helyszínen és szerencsére adódik a toi-toi-on kívül más lehetőség is önmagunk könnyítésére, így a sorban állás sem volt vészes, a barátainktól távolabb töltött idő valamelyest redukálódhat. Egyéb pozitívumnak tartottam, hogy kézfertőtlenítő viszonylag sűrűn volt elhelyezve a fesztivál területén.
Az étel- és italpultoknál sem tapasztaltam hosszasnak mondható sorokat. Ez ugyanúgy elmondható a Festiay pénzbefizető-bódékról is. Szerencsére viszonylag kevés macerába kerül, hogy hozzájuthassunk háromszoros áron egy dobozos sörért. Csodálatos. Bankkártyás fizetésre is volt lehetőség, vagy a karszalagba fűzött minikártya segítségével lehetett bent vásárolni. Az első befizetés minimuma kettőezer, a későbbiekben pedig, ha jól emlékszem, száz forint volt. A karszalagom sikerült olyan szorosra meghúznom, hogy a fent említett műanyaglap még egy kisebb külön kellemetlen tényezőként szerepelt azon. Lazításra sajnos nemigen adott a lehetőség, szóval hamar elkezdett amolyan bilincs módjára működni.
A többiek megtalálása után lehetőségem volt meghallgatni az immár majdnem harminc éves Alvin és a mókusok koncertjét, mely szó szerint ontotta magából a puki-rock hangulatot. Egyáltalán nem volt már meg az a lendület, amit még a Jópofa vagy a Jézusnak volt-e szakálla lemezek alatt megszokhattunk, de emellett egyben zseniálisnak tartom, hogy ennyi ideig meg lehet élni öt hangból. Ugyanezen a napon hallhattuk, ahogyan Majka haknizás közben bizonygatja, hogy ő igenis az utca szülötte és egy igazi fél-gengszter. Hiába teszi ezt lassan már két évtizede, az utóbbi akkor nyert számomra igazán tanúbizonyságot, mikor Szijjártóval posztolt közös képet.
A hakni mellett az úgymond “magyar-alter” is képviseltette magát. Fellépett az igencsak túlértékelt Esti Kornél, amit tényleg nem értek, miért számít az egyik legjobb magyar bandának közegében, lássuk be, hogy jószándékkal is csak egy erős közepes. Igazából mit ne mondjak, elég nehéz helyzetben voltam, mivel az általam látogatott két napból csak a Belga és az Elefánt érdekelt, és ezekről sikerült is egy az egyben lecsúsznom, illetve a legendás Egy-két-hát sikerült elkapnom csütörtök este és egyúttal összefutnom Gergővel. Egy vagy több óra hosszas filozofálás és sörözgetés után mondhatni csodaszerűen sikerült összetalálkoznom azokkal a barátaimmal, akikkel egyébként is dumáltuk az összefutást, szóval becsatlakoztam hozzájuk.
Igazából nem is történt semmi, ami ne történhetne meg egy sűrűbb belvárosi éjszakán. Lényegében ültünk helyeken és söröztünk, miközben gagyi vagy néha nem gagyi zenék mentek a háttérből, azzal a különbséggel, hogy minden drágább, mint a belvárosban. Igaz, megnézhettem volna a hímsoviniszta Ákost haknizni, aki már a megjelenése óta tagadja, hogy egy gyenge Depeche Mode-utánzat, pedig szerintem fogalma sincs róla, hogy ez mennyire mehetne bók számban is munkásságát tekintve, de ezúttal nem volt kedvem újabb cringe-faktorral gazdagítani az életem. Az aftert viszonylag korán, hajnal öt előtt már le is lőtték. Pedig ezúttal még talán lógogattam is volna, merthogy utolsó napom volt a fesztiválon idén.
Érdeklődés hiányában nem néztem meg túl sok koncertet. Hiányoltam a line-up-ból a sokszínűséget, amik a korábbiakra hellyel-közzel jellemzőek voltak. Amit talán leginkább bánok a SZIN kapcsán, hogy ezúttal már szinte semmi lehetőséget sem biztosít helyi zenekarok számára. Ahogy korábban említettem, nem tartom magam annak a tipikus régen minden jobb volt-arcnak, de a SZIN biztosan jobb lehetett. Ami beszámolókat hallottam, egyértelműen egy másik fesztiválról szóltak, azonos néven. Igazat kell adnom azoknak, akik a legutóbbi néhányat falunap címszóval jellemezték.