Ha az egyetemi vezetők nem tartják be a szabályokat, akkor mi értelme van demokráciát játszani?

Nem szeretnék untatni azzal senkit, hogy helykitöltés gyanánt bedobom azt a jól lerágott csontot, ami az egyetem környékén történt a hetekben. A nagy felsőoktatási modellváltás hulláma Szegedre is elért, és az autonómia garanciáit követelő hangokkal ütközve mosta el a rektorit, egy péntek délután. Ez nagyjából ennyi, de azért felmerül pár kérdés.

A magam részéről nem vagyok a modellváltás ellenzője, viszont úgy gondolom, hogy minden felmerült érv, ami a változásba az autonómiát érintő garanciákat kívánt beépíteni, az elmúlt évek viszonylatában teljesen jogos. Egyáltalán nem volt kielégítő az a fajta kommunikáció, amit ezzel kapcsolatban az egyetem folytatott. Lekezelő volt, akár a szenátus tagjai felől érkező kétségeket és kérdéseket figyelmen kívül hagyni, és az egészet annyival elintézni, hogy „nem lesz kevesebb az autonómia, sőt, több lesz”.

Bagatellnek tartom azokat a sirámokat is, melyek az ellenzéki oldal felől temetni készültek az egyetem elmúlt száz évét, ezzel a nosztalgia és az érzelmek szintjén tárgyalva az ügyet, és az az ignorancia is mélyen dühítő, amit a jobboldal tanúsított, lásd: #színezdkiazegyetemet, vagy a szegedi Fidesz későbbi nyilatkozatai, miszerint „csak a baloldal akart cirkuszt csinálni az SZTE modellváltásából.”

Tény és való, hogy az egyetemi autonómia ügye körül feltűntek politikai szereplők. A városi baloldal, vagy ha úgy tetszik ellenzék is kapva kapott az alkalmon, hogy vagy a kormány további befolyását félő módon, vagy szimpátialájkok reményében az ügy mellé álljon, de nem vitatható el annak a lehetősége sem, hogy valakit ez tényleg érdekelt. A kiálló hallgatói csoportok sem voltak mentesek a politikai alakoktól, viszont úgy gondolom, ha valaki ennek fényében ítéli meg az ügyben felmerülő kérdéseket, és azok jogosságát ennek fényében veti el, akkor az a jövőben felmerülő bármilyen kérdésre, a közösség bármilyen ügyére nemet mondhat. De erről pár bekezdéssel később.

 

In medias res

Meglepő volt azt látni, hogy a szenátus tagjai közül többen a már előre, a kari tanács szintjén megbeszélt döntés ellenében máshogy szavaztak. Nem tisztem, és nem is akarom elvitatni senkinek a jogát attól, hogy szavazatát pro vagy kontra adja le, pusztán az a folyamat hagy maga mögött kérdéseket, miszerint megválasztott képviselők hoznak egy többségi döntést, melyet a szenátusba delegált tagjuknak tartania kellene – mondván demokrácia –, de végül mégis a tartózkodás, a nem vagy az igen győz.

Úgy gondolom, ha adott kari tanács átbeszélte a dolgot, mérlegelte a döntésében rejlő lehetőségeket és hátrányokat, akkor a többségi döntés ellenében nem áll meg az az érv, miszerint ha nem születik egyöntetű eredmény, akkor a leadott szavazat tartózkodás lesz. Ez Gyenge Zoltánnak, a BTK dékánjának az esete, melyet az SZTE BTK Facebook-csoportjában fejtegettek hallgatói, alumni és vezetői szinten. De ide kapcsolódik Pál József is, aki szintén szembe ment a kari tanács döntésével, majd másnap egy kiszivárgott levél szerint lemondott elnöki tisztségéről. A SzegedMának egy homályos interjút is adott, miszerint „ez csak egy műbalhé, csak a sértettség motiválja őket és az, hogy úgy érzik, vesztettek, és nem sikerült a politikai befolyásolás sem.”

Ezek fényében felmerül a kérdés, hogy így mi értelme van demokráciát játszani? Példának okáért az egyetemen. Ha a megválasztott tagok által hozott döntést a delegáltak nem képviselik, akkor volt bármi szükség ezekre a szervezetekre? Persze nyilván játszik itt az emberi tényező az egzisztencia, a kar vagy az egyetem féltése szintjén, de számít ez akkor, amikor megválasztott tisztviselőként egy közösség többségi döntését kell képviselni? Pókember nagybátyja szerint a nagy hatalom nagy felelősséggel jár. Ezt láttuk itt elúszni.

Fotó: Szűcs Dániel / Szegeder

A félelem érthető, és nincs is baj azzal, ha valaki fél, azon kívül persze, hogy fél. Viszont ilyen alapon akkor nem kell hivatalt vállalni. Mert az nem járja, amit a kormány is csinál, hogy gazdasági fellendülés idején jó kormányozni, de ha jön a baj és felelősséget kell vállalni, akkor mosom kezeimet. Egy többségi döntéssel szemben, egy önhatalmúan hozott biztonsági játék vagy ellenszavazat szerintem nem király, és ha a megválasztott képviselők sem tudják betartani a saját szabályaikat, akkor vagy ne gyötörjük szegény szabályokat azzal, hogy a pajzsunkon hordjuk őket, vagy ne vállaljunk hivatalt. Ez vonatkozik az összes hallgatói szervezet minden megválasztott tagjára is, de majd a történelem eldönti.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hallgatói szervezetekkel ellentétben mindkét említett személynek nagy tisztelője vagyok. Úgy gondolom, hogy szakmai hozzáértésükhöz és emberi minőségükhöz semmilyen kétség sem férhet, így nem állt szándékomban őket személyükben megsérteni, döntésüket bírálni vagy számonkérni, pusztán a szabályokhoz való viszonyulásuk kapcsán merültek fel bennem kérdések.

 

Identitás nélkül az ügyeinket viszik

De vissza a politika, ügyek, politikai befolyás világába. Hogy miért mondhat a jövőben bármilyen felmerülő kérdésre, a közösség bármilyen ügyére nemet az, aki egy ügyet a mellé álló politikai alakok fényében ítéli meg, és így veti el a felmerülő kérdések jogosságát? Szerintem azért, mert a politikai oldalak a 21. századra olyan szinten elvesztették az identitásukat, hogy a közvélemény-kutatások mellet kénytelenek a közös ügyeinkből is kukázni, és mint a cica a tejszínre, úgy vetődni egy egy nagyobb társadalmi felhorkanásra. Ez óhatatlanul is azzal jár, hogy egy ügy politikai színezetet kap, amit persze a másik oldal nagyon szívesen és demagóg módon túl is narrál. Így válik a politikai árnyék kontraproduktívvá, meg persze akkor sem segít a politikus, ha jelenléte miatt pártol el valaki egy ügy képviseletétől. Puzsér Róbert szavaival élve, ez az „összegyurcsányozás” aktusa.

Viszont attól függetlenül, hogy a politikai elit huhogó násztáncát követően végül perverz módon az ügyeinket magáévá is teszi, azok mégiscsak a mi ügyeink, vagy mégiscsak ügyek. De szegények így kihasználva árván, elhagyatva fekszenek az út szélén, míg nagy fejek tornyosulva felettük egymást köpködik. Senki sem kérdezi, senki sem látja őket. Aggályaikat és kérdéseiket jobbára a semmibe ordítják, hátha a szél visszahozza szavaik, vagy legalább a visszhang válaszol. Így itt tartunk.

Úgy gondolom, hogy minden ügy fontos legalább annyira, hogy felelős polgárként a demagóg politika álságait megpróbáljuk levetni róla, és a felmerülő kérdéseket vizsgálva tárjuk fel azok jogosságát. Ez a minimum felelősség, amivel egymásnak tartozunk. Mert, ha végleg elvetjük a gondolatát vagy a lehetőségét annak, hogy valaki érdektől függetlenül gondol mást, vagy képvisel mást, mint mi, azzal az egész nemzetre mondunk halálos ítéletet.

 

A Vélemény rovatban megjelent cikkek az adott szerző álláspontját tükrözik, a szerkesztőség egészéét nem feltétlenül.

Nyitókép: Szűcs Dániel / Szegeder