A közelmúltban röppent fel a híre annak, hogy a kormány – először kísérleti jelleggel Hódmezővásárhelyen – lebontaná a tízemeletes panelok legfelsőbb szintjeit. A sajtó országszerte azonnal rárepült a témára, és csak úgy záporoznak a cikkek, hogy ez ezért meg azért hülyeség.

Azt, hogy ennek most valóban van-e bármi értelme, vagy milyen céllal dobták be ezt a köztudatba, most hagyjuk.
Ami viszont érdekes, hogy a második világháborút követő lakáshiányban épp, hogy a már meglévő épületekre húztak fel újabb emeleteket. Erről már régóta akartam írni, és most úgy látom, valamennyire aktuális lett, úgyhogy nézzük.

 

Magát a kort és a környezetet talán nem kell bemutatni. Minden, ami addig épült, és amit ma foggal-körömmel védenek a műemlékvédők, akkor egyszerűen nem ért semmit – legalábbis a vezetésnek. Sorra tüntették el az addig létező Magyarország minden emlékét, amit csak értek. A szobrok, mint például Horthyé a Dömötör torony oldalában, napról napra vesztek el a negyvenes években.
Valamivel több idő kellett az egyedi, kitűnni vágyó épületek „egységesítéséhez”, egyéniségük teljes eltörléséhez. A „felszabadítást” követő évtizedekben célja volt a pártvezetésnek, hogy a lehető legtöbb díszt, kupolát lebontsanak, ezeket ugyanis a „kapitalista társadalomnak építészete” jelenségének tartott építői hivalkodásnak, az utcaképből való kitűnési vágynak könyveltek el. Persze egy épületnek sem állhattak úgy neki, hogy akkor most fogjuk, és ledúrjuk a szép díszeket, mert csak, ezek az átalakítások a legtöbb esetben felújításokkal, gyakran pedig emeletráépítésekkel estek egybe.

A ráépítések egyetlen valóban fontos célt szolgáltak: a lakáshiány enyhítését. Az esetek nagy részében nem csak egy vagy több emeletet húztak az ekkor már gyakran hetven évnél idősebb épületre, de a lakások kiosztását is teljesen átszabták. A kor szellemének ugyanis nem igazán álltak helyet a Nagyárvíz utáni évtizedekben a tehetősebbek által épített bérházak tágas polgári lakásai, így azokat egyszerűen felosztották kisebbekre.

 

A legismertebb példák

 

Ha ma elhangzik az utcán, hogy emeletráépítés, néhány urbanisztikát hallgató fiatalon és pár szemfüles nyugdíjason kívül nem sokan fognak az 50-es és 60-as évek belvárosi házbővítéseire asszociálni. Pedig elég nagy dologról beszélünk, hiszen csak Szegeden ebben az időszakban

| közel félszáz házra húztak plusz szintet.

A téma legismertebb épületei még azonban korábbról valóak, hiszen pont azért ismertek, mert a békeidőben készült el bővítésük, amikor még próbálták megőrizni az épület stílusát, hangulatát. Legtöbbször kiváló sikerrel. Ilyen például a Postapalota 1930-as, a MÁV Igazgatóság 1942-es, vagy az Európa Szálloda emeletráépítése. Egyedül utóbbin vehető észre valamivel jobban a ráépítés, hiszen a mai EDF székháznál az épület arányai is súlyosan megváltoztak.

A tömegráépítés

 

Vannak azonban a házak, melyeket az égető lakáshiány miatt bővítettek. A második világháborút követően ennek még szisztémája is volt, próbáltak bizonyos tereket, útvonalakat hangsúlyosabbá tenni a ráépítésekkel. Ilyen volt például a Bartók tér, ahol több, mint fél tucat házara húztak új szintet az 50-es években.

A Bartók tér a tömeges bővítések korában legalább három egyedi épületet vesztett: a Magyar Ede által tervezett Goldschmidt palotát és Tedeskó házat, valamint az Attila u. 12-t. A háromból kettő szecessziós díszeit, szintén kettő pedig kupoláját is elvesztette. A Goldshmidt mindkettőt.

 

 

 

A teret körülvevő 17 épületből mindössze négy (Bolyai u. 2., Attila u. 9., Attila u. 11., Bartók tér 11.) úszta meg a ráépítést, mivel ezek már elég magasak voltak.

Azt viszont itt meg kell jegyezni, hogy a pusztító emeletráépítés még mindig jobb, mint ami például a Palánkban történt, ahol egy varázslatos városrészt romboltak le, hogy lakótelep épüljön a helyére. Mindkettő célja a lakásteremtés, a módszerek azonban jócskán eltérnek.

Szintén megjegyzendő, hogy maga az emeletráépítés sem rossz önmagában, annak ugyanis van egy un. építő és egy pusztító szakasza.
A vízválasztó a két szakasz között a második világháborút követő „felszabadítás”. Az előtte ráépítésen átesett épületek a legritkább esetben vesztettek értékükből (lásd Postapalota, MÁV Igazgatóság), míg ez nem mondható el azonban az 50-es évektől az országon végigsöprő bővítési hullámról.

 

Hogyan lehet felismerni őket?

 

A Bartók téren kívül volt még egy nagyobb útvonal, ahol az ember nem is sejtené, de a legtöbb ráépítéses bővítés történt. Ez pedig nem mást, mint a Kiskörút, ahol majdnem két tucat ilyen épület van, és bár teljes felsorolást nem találni, hogy pontosan mely épületek kaptak emeletráépítést, ha az ember nyitott szemmel sétál egyet akár körúton, tucatjával szúrni ki őket. Van ugyanis pár ordító ismertető jelük.

1. Magasabbak

Jó, ez marhaságnak tűnhet, de mi másról lehet felismerni egy ilyen épületet, mint arról, hogy magasabb, mint egy szint. Ez önmagában persze még nem ad elég okot rá, hogy feltételezzük a későbbi ráépítést, de egy jó kiinduló pont.

2. Alacsonyabbak az új emeletek

Sajnos az emeletek eredeti belmagasságát a legkevesebb esetben vették át az átalakításkor, így ez, valamint a gyakran az alsó szintekre jellemző téglalap helyetti négyzet alakú ablakok árulkodnak jócskán.

3. Hiányzó díszek

Sokszor szerencsére nem verték le az eredeti díszítést (persze csak ha nem volt túl kirívó), egyszerűen csak nem díszítették fel az új emelteket, így a kialakult kontraszt is segít.

 

 

 

 

Kis utcák, nagy házak

 

Az emeletráépítések túlnyomó része tehát terek, körutak és sugárutak mentén történt meg, hiszen itt lehetett a leglátványosabb hatást elérni. Néha azonban kevésbé frekventált helyeken is bővítettek, erre álljon itt egy példa.

 

 

Az emeletráépítést tehát lehet jól is csinálni. Érdemes volna napjainkban is fontolóra venni, hogy egy épület lebontása helyett inkább kibővítsék azt.