A választások előtt már keltek szárnyra olyan pletykák, hogy egy esetleges ellenzéki áttörés esetén nekiesne az önkormányzatiságnak a kormánypárt. Vajon az utóbbi napok hírei ennek az előszele és a Szeged300 programsorozat is csak búcsúünnepség volt?
Folyamatosan tűnnek el a századforduló évtizedeiben épült egyszintes házak a Belvárosból, melyeket társasházak váltanak fel, feltűnt azonban egy kivétel.
Manapság, ha egy ilyen régi ház felújításra szorul, legtöbbször lebontják, hogy társasház épüljön a helyére, melyekben többszörös áron adható el egy-egy lakás, amiből akár egy tucat is elférhet a pöttöm házikó helyén.
Ilyen eset úgy fél tucatszor történt az elmúlt hónapokban, legalább két esetben azonban vitatható is volt, hogy valóban a legjobb megoldás volt-e a ház lebontása. Az egyik ilyen egy felsővárosi emeletes ház, mely Dankó Pistához is volt köthető, a másik pedig egy a napokban lebontott, egyszintes ház a Boldogasszony sugárúton.
Continue reading “Nem bontják le, csak új emeletet kap a Hajnóczy utcai sarokház”
A közelmúltban röppent fel a híre annak, hogy a kormány – először kísérleti jelleggel Hódmezővásárhelyen – lebontaná a tízemeletes panelok legfelsőbb szintjeit. A sajtó országszerte azonnal rárepült a témára, és csak úgy záporoznak a cikkek, hogy ez ezért meg azért hülyeség.
Azt, hogy ennek most valóban van-e bármi értelme, vagy milyen céllal dobták be ezt a köztudatba, most hagyjuk.
Ami viszont érdekes, hogy a második világháborút követő lakáshiányban épp, hogy a már meglévő épületekre húztak fel újabb emeleteket. Erről már régóta akartam írni, és most úgy látom, valamennyire aktuális lett, úgyhogy nézzük.
Magát a kort és a környezetet talán nem kell bemutatni. Minden, ami addig épült, és amit ma foggal-körömmel védenek a műemlékvédők, akkor egyszerűen nem ért semmit – legalábbis a vezetésnek. Sorra tüntették el az addig létező Magyarország minden emlékét, amit csak értek. A szobrok, mint például Horthyé a Dömötör torony oldalában, napról napra vesztek el a negyvenes években.
Valamivel több idő kellett az egyedi, kitűnni vágyó épületek „egységesítéséhez”, egyéniségük teljes eltörléséhez. A „felszabadítást” követő évtizedekben célja volt a pártvezetésnek, hogy a lehető legtöbb díszt, kupolát lebontsanak, ezeket ugyanis a „kapitalista társadalomnak építészete” jelenségének tartott építői hivalkodásnak, az utcaképből való kitűnési vágynak könyveltek el. Persze egy épületnek sem állhattak úgy neki, hogy akkor most fogjuk, és ledúrjuk a szép díszeket, mert csak, ezek az átalakítások a legtöbb esetben felújításokkal, gyakran pedig emeletráépítésekkel estek egybe.
A ráépítések egyetlen valóban fontos célt szolgáltak: a lakáshiány enyhítését. Az esetek nagy részében nem csak egy vagy több emeletet húztak az ekkor már gyakran hetven évnél idősebb épületre, de a lakások kiosztását is teljesen átszabták. A kor szellemének ugyanis nem igazán álltak helyet a Nagyárvíz utáni évtizedekben a tehetősebbek által épített bérházak tágas polgári lakásai, így azokat egyszerűen felosztották kisebbekre.
Ha ma elhangzik az utcán, hogy emeletráépítés, néhány urbanisztikát hallgató fiatalon és pár szemfüles nyugdíjason kívül nem sokan fognak az 50-es és 60-as évek belvárosi házbővítéseire asszociálni. Pedig elég nagy dologról beszélünk, hiszen csak Szegeden ebben az időszakban
| közel félszáz házra húztak plusz szintet.
A téma legismertebb épületei még azonban korábbról valóak, hiszen pont azért ismertek, mert a békeidőben készült el bővítésük, amikor még próbálták megőrizni az épület stílusát, hangulatát. Legtöbbször kiváló sikerrel. Ilyen például a Postapalota 1930-as, a MÁV Igazgatóság 1942-es, vagy az Európa Szálloda emeletráépítése. Egyedül utóbbin vehető észre valamivel jobban a ráépítés, hiszen a mai EDF székháznál az épület arányai is súlyosan megváltoztak.
Continue reading “Amikor még nem az emeletbontás, hanem az építés volt a menő”