A közelmúltban röppent fel a híre annak, hogy a kormány – először kísérleti jelleggel Hódmezővásárhelyen – lebontaná a tízemeletes panelok legfelsőbb szintjeit. A sajtó országszerte azonnal rárepült a témára, és csak úgy záporoznak a cikkek, hogy ez ezért meg azért hülyeség.

Azt, hogy ennek most valóban van-e bármi értelme, vagy milyen céllal dobták be ezt a köztudatba, most hagyjuk.
Ami viszont érdekes, hogy a második világháborút követő lakáshiányban épp, hogy a már meglévő épületekre húztak fel újabb emeleteket. Erről már régóta akartam írni, és most úgy látom, valamennyire aktuális lett, úgyhogy nézzük.

 

Magát a kort és a környezetet talán nem kell bemutatni. Minden, ami addig épült, és amit ma foggal-körömmel védenek a műemlékvédők, akkor egyszerűen nem ért semmit – legalábbis a vezetésnek. Sorra tüntették el az addig létező Magyarország minden emlékét, amit csak értek. A szobrok, mint például Horthyé a Dömötör torony oldalában, napról napra vesztek el a negyvenes években.
Valamivel több idő kellett az egyedi, kitűnni vágyó épületek „egységesítéséhez”, egyéniségük teljes eltörléséhez. A „felszabadítást” követő évtizedekben célja volt a pártvezetésnek, hogy a lehető legtöbb díszt, kupolát lebontsanak, ezeket ugyanis a „kapitalista társadalomnak építészete” jelenségének tartott építői hivalkodásnak, az utcaképből való kitűnési vágynak könyveltek el. Persze egy épületnek sem állhattak úgy neki, hogy akkor most fogjuk, és ledúrjuk a szép díszeket, mert csak, ezek az átalakítások a legtöbb esetben felújításokkal, gyakran pedig emeletráépítésekkel estek egybe.

A ráépítések egyetlen valóban fontos célt szolgáltak: a lakáshiány enyhítését. Az esetek nagy részében nem csak egy vagy több emeletet húztak az ekkor már gyakran hetven évnél idősebb épületre, de a lakások kiosztását is teljesen átszabták. A kor szellemének ugyanis nem igazán álltak helyet a Nagyárvíz utáni évtizedekben a tehetősebbek által épített bérházak tágas polgári lakásai, így azokat egyszerűen felosztották kisebbekre.

 

A legismertebb példák

 

Ha ma elhangzik az utcán, hogy emeletráépítés, néhány urbanisztikát hallgató fiatalon és pár szemfüles nyugdíjason kívül nem sokan fognak az 50-es és 60-as évek belvárosi házbővítéseire asszociálni. Pedig elég nagy dologról beszélünk, hiszen csak Szegeden ebben az időszakban

| közel félszáz házra húztak plusz szintet.

A téma legismertebb épületei még azonban korábbról valóak, hiszen pont azért ismertek, mert a békeidőben készült el bővítésük, amikor még próbálták megőrizni az épület stílusát, hangulatát. Legtöbbször kiváló sikerrel. Ilyen például a Postapalota 1930-as, a MÁV Igazgatóság 1942-es, vagy az Európa Szálloda emeletráépítése. Egyedül utóbbin vehető észre valamivel jobban a ráépítés, hiszen a mai EDF székháznál az épület arányai is súlyosan megváltoztak.

Continue reading “Amikor még nem az emeletbontás, hanem az építés volt a menő” →