Ha megkérdezünk ma valakit az utcán, hogy mi a foglalkozása, bizonyára nem halászt, gyékényest, papucsost, hajóépítőt, piaci kofát vagy kékfestőt fog mondani. Pedig a második világháborúig ezek voltak a legnépszerűbb szakmák Szegeden. Hogy ezek az emberek pontosan hol, mit és hogyan csináltak, most bemutatjuk.
Hajóépítés
Szeged már a középkor óta fontos vízi átkelőhely és a környék kereskedelmi központja. Az épülő Magyarországhoz Erdélyből a Maroson leúsztatott fenyő és tölgyfa kirakodása és feldolgozása a városban történt. A fát tutajokká összekötve úsztatták le, hiszen így nem kellett maga a rakomány alkotta a szállítóhajót. Erdélyből még két akkor elengedhetetlen áru érkezett: az arany és a só, mely utóbbit a későbbi évszázadokban a ma is álló Sóházba pakoltak ki.
A fából pedig, melynek nagyobb részét fűszertelepek és zsindelykészítők dolgozták fel, a Tisza-parton hajókat készítettek.
A 18. századra úgy megnőtt a kereslet a fahajók iránt, hogy Ausztriából települtek Szegedre képzett hajóácsok, un. superok, akik superplaccokat alakítottak ki Alsó- és Felsővárosnál, ill. az újszegedi oldalon, ahol a hajókat készítették.
Egy népszerűbb hajótípus volt a gabonaszállító hajó, vagy bőgős hajó, mely az orrtőke díszes, nagybőgőfejre emlékeztető alakjáról kapta nevét.
A Szegeden készült hajókon a kormányos és 4-5 hajóslegény szoltált általában, amikor azonban folyásiránnyal szemben szerettek volna haladni, akkor
20-30 lovat láncoltak a hajó orrához, azok pedig a kiírtott növényzetű ártérben vontatták a megrakott hajót felfelé, akár heteken át.
Halászat
Persze a Tisza nemcsak a kereskedelemnek és a hajóépítésnek, hanem a halászatnak is kedvezett. A folyónak számtalan un. mellékvize volt a folyószabályozás (19. század) előtt, ahol áradásokkor a megnövekedett vízterület miatt igencsak elszaporodott a halállomány. Ez persze csak jót jelentett a környező települések, így Szeged lakóinak is.
Minthogy a hal elsődleges táplálékká lépett elő a környéken, a 18. századtól sajátos társadalma alakult ki a halászatnak, amely szervezett nagyüzemmé nőtte ki magát, a halászat és halkereskedelem központjává téve Szegedet.
A nagy mennyiségű halat feldolgozták (hasították, sózták, szárították, füstölték), és továbbszállították Arad, Temesvár, Lugos és Zágráb irányába, ahol nagy vásárlóerő volt jelen.
„A hal feldolgozásával és a kereskedéssel Felsőváros lakói foglalkoztak. A szegedi halhasító tanyák Algyő és Szeged között, a füzes ártéren sorakoztak. A hasítást egy-egy tanyán 15-20 hasítólány végezte, akik először lekaparták a halpénzt, azaz a hal testét borító pikkelyt, majd kivették a belsőséget. A kettévágott halat sózókádba, hordóba, dézsába tették és hagyták, hogy a só alaposan átjárja. A halat ezután karókra feszített zsinórra fűzve, belső oldalukkal kifelé fordítva 6-8 napig szárították. A megszáradt halat gyékénybe csomagolva szállították. A hasítás mellékterméke, a halzsír kiválóan alkalmas volt a lószerszám, lábbeli ápolására.”
A városon túl: parasztság
A halászat persze nem jelentett mindent: a Tisza kincsein túl is kellett tenni valamit az asztalra. Szeged ekkoriban mai szemmel felfoghatatlanul nagy volt (viszonyításképp: a mai Szeged mindössze 35%-a a száz évvel ezelőtti város területének). Persze nem volt az egész beépítve, sőt ha megnézünk egy korabeli térképet, láthatjuk, milyen kis részt jelent csak a beépített város, illetve az ekkoriban még hozzátartozó mai nagyobb települések, mint például Mórahalom.
Ezzel a hatalmas területtel pedig mi mást tehetett volna az ember, mint megműveli. Az egyre csak növekvő népesség egyre növekvő igényeit kielégítendő folyamatosan fejlődött a mezőgazdaság és a megművelt terület nagysága is rohamosan nőtt.
Volt azonban egy nagy gond ezzel: Szeged környékén a talaj homokos, ezért nehezen művelhető csak. A város mégis bérbe adta ezen földeket, és óriási bevételekre tett szert (többek között innen származott a Dóm építéséhez felhasznált forrás is).
A földeken dolgozók persze nem járhattak ki a városból mindennap, így tanyákat építettek, létrehozva az ország legnagyobb tanyavárosát, amely azt eredményezte, hogy
1930-ban Szeged népességének 42%-a, 45 ezer ember tanyán élt.
Ami mai szemmel eléggé erős.
Sok ideig Szeged környékén főként a dohánytermesztés volt a legnépszerűbb, hiszen ezt magas áron tudták tovább adni Szegeden kívül más városok polgári lakosainak is. A 19. századra azonban megérkezett a legújabb őrület, amely a mai napig hódít: a fűszerpaprika.
A kézművesek
A 20. század elején még Szeged lakosságának 15%-a, azaz közel 17 ezer ember élt kézműves mesterségből. Száz éve még virágoztak, mára azonban javarészt teljesen eltűntek ezek a mesterségek, pedig lenne hol működniük.
Tucatnyi mesterség élt még ezekben az időkben, úgymint a késes, a kékfestő, a gyékényes, vagy a papucsos.
A késes mesterség a 18. században virágzott leginkább, bár országos hírnevet csak a 19. században kapott. A kések állítólag három, az 1890-es bécsi, az 1897-es brüsszeli és az 1900-as párizsi világkiállításon is sikernek örvendtek.
„A bicska fő részei a nyél és a vas, azaz a penge. A nyél anyaga szerint megkülönböztethető a gyöngyházbicska, fanyelű és csillagos nyelő bicska. A nyél belső, vasból vagy rézből való belső lemezeinek neve platina. A nyél két végén a pengét a nyélhez pecsétvas szorítja, ezt a fényesre dörgölt pakni, bakni borítja. A nyélben acélrugó van a platinák közé szorítva, ezen fordul a penge. A pengének éle, vagy foka és tompa széle, háta van. Az oldalán található, félhold alakú bemetszés, a körömnyitó a bicska kinyitását könnyíti meg. A mester névjegye sokszor a penge nyélhez illeszkedő, négyszögletes részén, a tálungon szerepelt.”
Készültek különleges kések, például a jegybicska, melyet a vőlegény ajándékoztt a menyasszony számára.
A kékfestők kékfestettek, azaz cseh vagy osztrák pamutvászonra vagy a Szepességből beszerzett lenvászonra indigóval festettek.
„A vásznat előbb szódás vízben kifőzték, kifehérítették, majd megszárították. Ezután gyengén kikeményítették, majd kisimították, átmángorolták. Az így előkészített vászon tarkázását, mintázását egy széles, párnázott asztalon végezték, a papnak nevezett, sűrű pép és a mintafák segítségével. A mintát előbb felrajzolták az aljára, majd kifaragták. Másik eljárás szerint a fát a kontúroknak megfelelően kivésték és vékony rézlemezt, rézdrótot erősítettek bele. A mintázás nagy pontosságot igénylő kézi munka volt, nagyobb műhelyekben tarkázó géppel, peratinnal helyettesítették. A tarkázott vászon festése mély kádakban, kipákban történt. A vásznat a kipa fölött lógó vaskerékre, a kerekráfra akasztották, majd vasláncon az előre elkészített, indigós festéklébe eresztették. Félóránként 10-15 percre felhúzták, hogy a festék oxidálódjon. A kívánt színárnyalat eléréséhez ezt a műveletet, a cúgolást többször ismételték. A megfelelő színű kelmét ezután megszárították, a mintázáshoz használt pépet kioldották belőle, majd alaposan átöblítették. Ezután következett a keményítés, majd legvégül a kelme simára mángorlása.”
A papucsos pedig persze papucskészítéssel foglalkozott. A török időkből származó lábbeli a 20. században nyert teret, hiszen csak a nagyárvíz után épültek kövezett utcák a városban, addig a saras utakon nem volt divatja a díszes papucsnak.
„A papucskészítéssel a céhes árszabások tanúsága szerint a csizmadiák foglalkoztak. Az 1880-as évektől ugyan a csizmadia mesterségtől fokozatosan elkülönülő papucsosok többnyire csak ezt a könnyű lábbelit készítették, szervezeti önállóságot csak 1922ben nyertek. A mesterség felvirágzása a 19. század végére tehető. 1890-ben 46, 1919-ben 87 papucsost tartottak számon az iparosok között, számuk a kereslet növekedésével arányosan gyarapodott. A papucs utcai viseletként a város utcáinak kikövezése után, az 1879-es árvizet követően jött divatba. Bálint Sándor szerint az újjáépített város kikövezett utcáin járó asszonyok a korábban hordott csizmát nehézkesnek, a bocskort szegényesnek, a cipőt idegennek találták, így lett a papucs népszerű viselet. Kezdetben főként a szegényebb, napszámból vagy ipari keresetből élő rétegek körében terjedt el, akik számára a könnyű, a polgárosodó öltözetekhezjói illeszkedő lábbeli elérhető volt.”
A gyékényes a Tisza menti vízállásokban bőséggel termő gyékény feldolgozásával foglalkozott, többnyire Tápén.
A gyékénymunka az egész család számára megélhetést biztosított. Gyermekek, asszonyok, férfiak, idősek egyaránt megtalálták a szedő, előkészítő, feldolgozó, vagy az értékesítő fázisban a maguk részmunkáját. A gyékényvágó hely szemlézését a tapasztaltabb, idősebb férfiakra bízták. Ők mondták meg, mikor lesz érett, vágható állapotban. Az alapanyag értékét az is mutatja, hogy tehetősebb emberek vásárolták fel a gyékényréteket, akik már tovább értékesítették a nyersanyagot. A szedésre bandákat szerveztek és közösen indultak a férfiak. Magukkal vitték a gyékényvágáshoz szükséges eszközeiket és a lakóhelyüktől való távollét miatt több napi élelmet, ruhát, takarót és a bográcsot, amiben közösen főztek. Az is előfordult, hogy ideiglenes szálláshelyet (gyunyhót) kellett építeniük a szedőhelyen.
Nyitókép: Hajóépítő mester szerszámos kunyhója előtt
A cikk a Móra Ferenc Múzeum Állandó Néprajzi kiállítása és Bárkányi Ildikó: Szöged hírös város: Állandó néprajzi kiállítás (Szeged, 2013) c. könyve alapján készült.