Méretes szerelvény volt, mégsem a kényelem volt rajta az első szempont. Harmadosztályúnak sem mondható fedélzetén egészen pontosan 3199 fő zötyögött azon a bizonyos vasárnapon. Másnap már Kassán haladt át, majd kedden megérkezett a végállomásra, Auschwitz-Birkenauba. 1944. június 25-ét írunk.
Több olyan város is volt, ahol valamilyen módszerrel megpróbálták felmenteni a zsidókat az ellenük szabott törvények alól. Ilyen volt például Hódmezővásárhely, ahol dr. Beretzk Pál polgármester-helyettes kissé másként értelmezte a zsidótörvényeket, és neki köszönhetően a városban nem is gettózták be őket. Szegeden már igen, de azért itt is volt kisebb ellenállás a vezetők részéről. Hamvas Endre megyéspüspök, aki Lőw Immánuel főrabbi megmentéséért is sokat tett, volt az egyik legnagyobb hangú, aki kiállt az üldözöttek, főleg a megkeresztelkedettek mellett. Neki is köszönhető, hogy végül 505 embert mentesítettek a deportálás alól, akik közül negyvenen külföldi követségi védelem alá kerültek, 262-en pedig egyszerűen eltűntek.
Hiába volt azonban félezer ember, akit felmentettek „bűnei” alól, sok ezernek kellett Szegeden olyan vonatra szállnia, mely visszafelé már üresen jött. A szegedi zsidókat egy május 17-én született rendelet alapján gettóba kellett zárni. A gettó a Bús Péter, Jósika, Korona (Hajnóczy), Margit (Gutenberg) és Polgár (Gogol) utcákból állt és beletartozott még a Valéria (Bartók) tér is. Néhányukat – akik időközben áttértek a keresztény hitre – a Belváros más épületeiben helyeztek el. A túlnyomó többségnek azonban a fakerítéssel elzárt gettóban kellett tovább élnie hátralevő napjait. A helyi rendőrség által őrzött területre mindössze egyetlen bejárat volt.
A szegedi gettóba összesen közel négy ezer embert zártak el. Ezeknek az embereknek azonban csak közel fele élt korábban is a városban, a többieket a környező nagyobb városokból, mint Makó és Hódmezővásárhely, illetve a falvakból hoztak.
Ekkorra – legalábbis a vezetőségnek – világos volt, hogy mi fog történni a zsidókkal. Rengetegen reménykedtek még ezekben a napokban, hogy a háború véget ér, és őket szabadon engedik, de erre még jó néhány hónapok kellett várni. Június 15-én délelőtt érkezett a parancs, hogy meg kell kezdeni a deportálást.
Másnap reggel hat órára mindenkinek készen kellett állnia, hiszen ekkor fegyveres menetbe verődbe indultak a város szélére. Két gyűjtőtábort jelöltek ki, az egyiket a Cserzy Mihály utca végén levő téglagyárba, a másikat pedig a konzervgyár mögötti üres területre.
Ezeket a területeket a szabadtéri játékokhoz használt deszkákkal kerítették el.
A gettóból összesen 3095 főt szállítottak a két táborba, amihez csatlakozott még közel négy ezer zsidó a város környékéről és a közeli nagyobb városokból. Az első vonatot június 25-re időzítették, az utolsót pedig 28-ára. Európa-szerte indították már ekkor a marhavagonokból álló szerelvényeket, az elsődleges szempont a gyorsaság volt.
Az SS helyi parancsnoksága a következő utasítások szerint végezte a kiürítést: „A vonatok indulását megelőző napokban a zsidókat alaposan át kell vizsgálni, hogy semmiféle érték (pénz, ékszer, értékpapír, takarékkönyv, stb.) ne maradjon náluk, továbbá ne szállíttassanak el olyan egyének, akik a kiadott intézkedések szerint nem szállíthatók. Az elszállítandóknak az induláskor legalább 5-5 napi, illetve a német parancsnok által a szállítás esetleg hosszabb tartalma miatt kívánt mennyiségű élelemnek kell lennie”.
Vasárnap aztán, ahogyan tervezve is volt, ezrével vonult át a zsidók egy része a rókusi vasútállomásra.
„Borzalmas látvány volt. Az emberek hátán batyuk, ágyneműk, ruhák, élelmiszer szakszerűtlenül csomagolva, ahogy összekapkodnak megrémült emberek valamit földrengéskor vagy árvízkor. Az áldozatokkal lehetetlen volt beszélni, csak integetni. Pedig volt köztük ismerős elég. A pályaudvarnál szigorú kordont vontak a csendőrök” – így emlékezett vissza a Szegedi Tükörben a történtekre Majtényi Béla.
A következő napokban még két vonat indult, összesen 5739 emberrel. Őket már nem Auchwitz-ba vitték, hanem az ausztriai Strasshofba, ezért nagy részük túlélte az utat. Ez annak volt köszönhető, hogy sikerült egyezményt kötni Otto Adolf Eichmann SS-főtiszttel, aki a deportálások egyik fő szervezője volt. Ennek következtében a városba deportált 21 ezer magyarországi zsidó közel háromnegyede túlélt.
Majtényi Béla végignézte, ahogyan Szegedről elhurcolják a zsidókat, az ezt követő állapotokról annyit mondott, „A deportálás után olyan volt a város, mint egy halottasház temetés után. Lehúzott redőnyök, lezárt lakások. Az emberek lelkiismerete kezdett ébredezni.”
A Holokauszt szegedi eseményeivel foglalkozó cikksorozatunk első része itt olvasható, a második pedig itt.
Felhasznált irodalom: Ha egyszer Szegedet megkérdeznék…, Hetven éve indultak az első vonatok Auschwitzba
Nyitókép: Lili Jacob / Fortepan